Devich Márton: „Mindvégig megmaradtam a zene közelségében”

– Ha valaki netalán nem ismerné önt, azért a vezetékneve olvastán mégis rögtön tudhatja, hogy művészcsalád tagja. Milyen volt egy ilyen családban, egyszersmind a hazai zenei élet közegében felnőni?

– Rengeteget köszönhetek azoknak a korai, sokszor komoly és meghatározó, máskor mulatságos élményeknek és benyomásoknak, amelyek így gyermekkoromban értek. Édesapám, Devich János, aki az Operaház zenekarában és a Kodály Vonósnégyesben csellózott, gyakorta elvitt az Erkel Színház vasárnapi matinéira, így a János vitézt vagy a Rosszul őrzött lányt megszámlálhatatlan alkalommal láttam, hol a zenekari árokból, hol meg a sajtópáholyból. Szünetben aztán én is bemehettem a művészbüfébe, amitől kicsit bennfentesnek érezhettem magamat. Ezt a helyismeretet és az itteni emlékeimet utóbb aztán újságíróként mondhatni aprópénzre is válthattam. De persze fontosabbak voltak maguk a művek, a Bartók-vonósnégyesek vagy a nagy operák, amelyekből nyilván keveset fogtam fel elsőre, de mégis hatottak rám és alakították a személyiségemet. Különösen annak köszönhetően, hogy apám, aki pedagógus is volt, sokat beszélgetett velem ezekről a témákról. Sosem felejtem el, a Haydn-kvartettek iránt azért érdeklődtem különösen, mert azt mondta, hogy ezekben ott rejlik az egész teremtett világ, minden szépség, minden emberi érzés.

– Ezek után indokolt a kérdés: hogyhogy nem lett muzsikus?

– Pedig elkezdtem zongorát tanulni Szmrecsányi Magda néninél, csakhogy a foci vonzása erősebbnek bizonyult. Később azután, amikor már Marinak [Kovalszki Mária zongoraművész] udvaroltam, megkérdeztem Földes Imrét, aki neki tanára, édesapámnak pedig jó barátja volt, hogy lehetek-e még zenész, amire ő azt felelte: Isten őrizzen! Igaza is volt, akkor már nem válhatott volna belőlem jó muzsikus.

– Végzettségét tekintve eléggé el is távolodott a zenei közegtől.

– Ahhoz nem éreztem elég okosnak magamat, hogy zenetudós legyek, a bölcsészkarra pedig nem akartam jelentkezni, így hát a Műegyetemre felvételiztem, ahol gépészmérnökként szereztem diplomát. De azért a családom révén mindvégig megmaradtam a zene közelségében, és huszonéves koromban feltámadt bennem a vágy, hogy újságíróként valamiképp magam is helyet találjak a komolyzenei világban. Ez a rendszerváltás idején volt, amikor szerencsémre a Konrad Adenauer Alapítvány újságírói képzésén nem csupán remek tanárokra leltem, de az ott oktató Lőcsei Gabriella és Osztovits Ágnes révén az újságírói pályafutásom is szerencsésen indulhatott: előbb a Magyar Nemzethez, majd a Heti Válaszhoz kerültem, az utóbbi lapnál azután éveken át rovatvezetőként, szerkesztőként is dolgoztam.

– Ilyen zenei háttérrel sohasem kísértette meg a vágy, hogy zenekritikussá váljon?

– Távol tartottam magam ettől a szerepkörtől, már csak azért is, mert nem éreztem a zenei tudásomat elegendőnek ehhez, még ha természetesen hallottam is, hogy mikor sikerült jól vagy rosszul egy-egy produkció. De azt hiszem, az is tartózkodásra késztethetett, hogy általában sem keresem az ütközéseket. Ebben bizonyosan apám hatása is ott munkálhat, mert ő a magyar zenei élet egyik nagy béketeremtője, békefenntartója volt. Így hát zenei újságíróként elsősorban az intézményrendszer, a zenei közélet témáit dolgoztam fel, lehetőség szerint segítve az együttesek dolgát: a Fesztiválzenekarét csakúgy, mint a Rádiózenekarét. Ami a magyar zenei életet illeti, két szívügyem kísért végig a pályán, az egyik a fiatal zenész tehetségek segítése, a másik a zenei intézmények, jó műhelyek támogatása, különös tekintettel a Rádió Művészeti Együtteseire és a Zeneakadémiára, melyhez ezer szállal kötődöm.

– Pályafutásásának következő állomása az MTI volt, majd jött a Bartók Rádió.

– Hetilapi kultúrrovatot vezetve már nemcsak a komolyzenei élettel foglalkoztam, hanem ráláttam a kulturális élet egészére. Így nagyon izgalmasnak találtam Belénessy Csaba felkérését, aki azzal bízott meg, hogy hozzuk létre az MTI kulturális szerkesztőségét. Ezután következett egy hasonló megbízatás a Duna Médiaszolgáltató Zrt. részéről, majd 2015-ben a Bartók Rádió csatornaigazgatója lettem. Itt már eleve minőségi csapatot és minőségi rádiót találtam, és leginkább arra törekedtem, hogy a magas színvonalat megőrizve színesebbé, kiegyenlítettebbé és populárisabbá tegyem a Bartók Rádió műsorát. Ez érdemi fiatalítással és a csapat bővítésével is együtt járt, s ezen a téren talán azt tartom a legnagyobb sikeremnek, hogy a Bartók Rádió munkatársaiból valódi közösség vált. Olyan közösség, ahol természetes az egymásra való odafigyelés, az empátia és a segítségnyújtás is. Ezt a segítőkészséget most, hogy magam betegeskedem, nap mint nap hálásan tapasztalom meg.

– Mindeközben pár éven át a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek ügyvezetését is ön látta el.

– Itt két nagy, sőt embert próbáló feladat hárult rám. Az egyik a Covid-időszak átvészelése, a másik pedig az együttesek új bázisának megteremtése volt. E munkám során hasznát vehettem az apámtól örökölt, egyeztetésre és a konfliktusok feloldására kész alkatomnak éppúgy, mint a gépészmérnöki diplomámnak. Nagy büszkeségem, hogy a Dohnányi Ernő Zenei Központot fáradtságos munkával, de az MTVA-val sikerült létrehoznunk – és büszkeségem már eleve az is, hogy a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek otthont adó épület Dohnányi nevét viseli.

– A Devich család tagjaként pedig időközben egy remek csellista fiából egy nagy tehetségű csellista apjává vált.

– A zene természetesen a kezdetektől meghatározta a Marival közös életünket: akkor szerettem bele, amikor a Zeneakadémia Kistermében hallottam őt zongorázni. Így hát azt jó előre tudtuk, hogy a gyermekeink is fognak majd muzsikálni. Végül Réka lányunk fantasztikus fotós lett, és van tőle három gyönyörű unokánk. Gergő pedig, aki ösztönösen, minden családi ráhatás nélkül választotta ki magának a csellót, utóbb megörökölte a nagyapja mesterhangszerét. Noémi lányunk is zongorázni tanul a Zeneakadémián.

– Ebben a magától értetődő folyamatban mindazonáltal a Szent István Király Zeneiskolának és Zeneművészeti Szakgimnáziumnak is fontos szerep jutott.

– Az újságírói munkám révén ismertem Záborszky Kálmánt, és amikor elkezdtünk megfelelő iskolát keresni Gergő számára, logikus módon – egyúttal hatalmas szerencsénkre! – rátaláltunk a Szent Istvánra, ahol Antók Zsuzsa lett a tanára. Fantasztikusan családias, támogató közegre és közösségre leltünk itt, ahol mindemellett a szakmai-művészi színvonal is kikezdhetetlen. Rengeteg barátot szerzett ott a fiam, nagyszerű társaságba került a Szent Istvánban. Folyamatosan érezhettük a Gergőre irányuló gondos figyelmet, és utóbb ugyanezt tapasztalhattuk meg Noémi lányunk esetében is. Olyan iskola ez, amely egyszerre hat felszabadítóan a tehetségre – és közben hatékonyan közvetíti a diákok felé a tudást és a szellem fegyelmét.

– Ezt fia, Devich Gergely eddigi pályafutása is fényesen igazolja. Hogy áll az apai büszkeséggel?

– Mindhárom gyermekemre és az unokáimra is nagyon büszke vagyok. A család az életemben a legfontosabb. Annak idején, még 2013-ban, amikor Gergő 15 esztendősen előadhatta Bach C-dúr prelúdiumát a Zeneakadémia újranyitásakor, egy Öt perc zene című írásomban meg is kíséreltem szavakba foglalni a magam érzéseit, és azt a folyamatot, amely odáig elvezetett minket, hála a Szent István-osok és mások segítségének, gondos figyelmének. Többek között ezt írtam akkor:

„Milyen bátorításokat kaptunk! Apró jeleket az égből. Például ahogy Gergő „véletlenül” rátalált egy rakás, idegentől kapott, kidobásra ítélt, használhatatlan kotta lapjai között az egyik nagy példakép, Rosztropovics aláírására. Aztán a mentorok kedves támogatása! Iskolaigazgatóké, karmestereké, csellistáké, muzsikusbarátoké. A szeretet, amellyel biztatják és körülveszik. Ha visszanéz az ember, elámul: még el sem kezdődött egy zenészpálya, még hegyekben áll a tanulnivaló, de Isten vezetése máris egyértelmű!”

Mára Gergő komoly művésszé érett, de mindezt változatlanul leírhatnám: nem szűnő öröm és megerősítés számunkra az ő játékát hallani.

A Bartók Rádió nálunk egyébként mindig szól, és öröm, amikor megszólítanak ismeretlen emberek egy-egy hangversenyen: „Nálunk a Bartók Rádió igazodási pont! És tudjuk, hogy maga a Bartók Rádió Lelke!” – Micsoda kiváltság és megtiszteltetés!