– 2024-ben ünnepelte alapításának 70. évfordulóját a Szent István Filharmonikusok. Milyen útravalót kapott a Szent István Konzervatóriumban töltött évek alatt, ami később is meghatározónak bizonyult?

– Azt szerettem a legjobban az „Istvános” években, hogy senki sem mondta, hogy ezt vagy azt te biztosan nem tudod megcsinálni, mert nem vagy elég ügyes, tehetséges, vagy csak egyszerűen elég nagy. Legtöbbet a Záborszky Jóska bácsi vezette fuvolazenekarban léptem fel, és ott mindent kipróbálhattunk. Ő partnernek tekintette a növendékeket, és úgy bánt velük, mint ahogyan művészkollégákkal bánt volna. Ez felemelt minket, bátorságot és önbizalmat adott. Erre mindig, zsigerileg emlékeztem, és később, énekes koromban nagyon nehezen viseltem, ha lekezelőek voltak velem.

– 2025. október 5-én a Szent István Filharmonikusok Gaudeamus bérletének évadnyitó hangversenyén lép fel. Milyen műsorral készül az estre?

– A zeneakadémiai koncerten olyan koncertáriákkal lépek a közönség elé, amik számomra különösen kedvesek, de csak ritkán adódik alkalom, hogy elénekelhessem őket. Mozart két koncertáriája különleges, drámai jelenetet ábrázol: az obligát zongoraszólóval ellátott mű (Ch’io mi scordi di te), melyet Berecz Mihály közreműködésével adunk elő, egy csodálatos operajelenet is egyben. Mozart ugyanezzel a szöveggel írt rondót Idamantének az Idomeneo című operában. A másik ária (Misera, dove son) Metastasio Ezio című operalibrettójából való. Mindkét műben az érzelmek viharában próbálnak megoldást találni a szereplők, de a legszenvedélyesebb érzelmi kitárulkozás Haydn Scena di  Berenice című kantátájában történik. Ez a mű teljesen más oldaláról mutatja be Haydn művészetét: az itt feltörő sűrű drámaiság azt a nagy operai szenvedélyt idézi meg, amit majd a későbbi korok olasz zeneszerző-óriásai juttatnak el a színpadig.

– Számomra nincs abszolút nyertes, villanások vannak, amik évek vagy évtizedek múltán is vibráló örömmel töltenek el. Boldog vagyok, hogy dolgozhattam például Konwitschnyvel (Peter Konwitschny német színházi rendező – a szerk.), hogy örök élmény, amikor a Lammermoori Lucia előadásán az Erkel Színházban a fuvolás kadencia után megállt az idő. Sok neves és feltörekvő karmesterrel és rendezővel dolgoztam sikerrel, de a legbüszkébb a férjemmel (Dinyés Dániel karmester – a szerk.) közös lemezeimre vagyok (Bel-canto Reloaded, Erkel szólóalbum), mert sikerült kézzelfoghatóvá tenni mindazt, amit mi a magyar és nemzetközi bel-canto éneklésről gondolunk. Ha valamit még ki kellene emelnem, akkor az a közönség szeretete. A kihűlőben lévő világban ez a személyes szeretet rengeteg erőt ad.

– A német repertoár irányába mozdulnék a legszívesebben, leginkább Richard Strauss felé. De továbbra is örömmel éneklek olyan bel-canto szerepeket, mint Donizetti Stuart Máriája, sőt készülök a párdarabjára, a Roberto Devereux női főszerepére is Németországban. Már a tavalyi, operaházi áriaestemen is énekeltem több, számomra új Verdi-áriát, tehát az olasz repertoár felé is nyitott vagyok. Fontosnak érzem, hogy a hangom rugalmassága megmaradjon, ezért szívesen éneklek drámai koloratúrszerepeket, azonban a bravúr koloratúrszerepektől és az extrém csúcshangoktól búcsút vettem.

– A dalok is fontosnak számítanak a pályáján. Miben ad mást ez a műfaj az operához képest? Mit szeret benne a leginkább?

– A végtelen szabadságot szeretem benne. A dal egy egyszemélyes színház, ahol a zongorista partner maga a zenekar, a díszlet, a jelmez, mindaz a környezet, ami ezt a csodálatos atmoszférát megteremtheti. Ezek a dalok lehetnek villanásnyi jelenetek, vagy akár hosszú monológok is, de mindig a személyességen van a hangsúly. Nincs az a közvetítő közeg, mint az opera műfajában, hogy egy szerepen keresztül fejezhetem ki az érzéseimet, gondolataimat. A daloknál mindig személyesebb a hangvétel. A dalirodalom hatalmas és rendkívül sokrétű, egy élet kevés még csak a töredékének a megismerésére vagy megismertetésére is.

– Nemrég szerzett diplomát sport-mentáltrénerként. Tudja alkalmazni az ott tanultakat a hétköznapokban?

– Igen, mindenképpen. Az elmúlt fél évben komoly egészségügyi problémával kellett szembenéznem, és az evvel való sikeres megküzdés alapja a Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen megszerzett sport-mentáltréneri és sportpszichológiai tudás volt. Erre az időszakra esett az operaházi Stuart Mária-bemutató is, ott élesben kipróbálhattam minden eszközt, amit az énekesi teljesítmény optimalizálására kidolgoztunk. Ez egy nagyon tanulságos folyamat, ugyanis a sportpszichológiai eszközöket adaptálnunk kell az előadóművészekre. Munkatársammal, Kaya Woytynowska neuro-pszichológussal és mentorommal, dr. Lénárt Ágotával folyamatosan dolgozzuk ki a művészi teljesítmény javítására alkalmas eszközöket.

– Az én 31 éves pályafutásom alatt az operaénekesi szakma hatalmas változáson ment át. Van egy piaci szűkülés, a komolyzene folyamatosan veszíti el a szerepét a médiában. Ugyanakkor az élő előadások szerepe felértékelődik. Az évtizedek óta fogyó számú előadásokban fellépő énekesek kiválasztódása nem mindig a közönség szimpátiáján alapul, hanem nagy, nemzetközi szűrőrendszerek, ügynökségek által kaphatnak lehetőséget. Ha valaki esetleg izgul, vagy nem tud elutazni egy meghallgatásra, beugrásra, akár anyagi okok miatt, nem biztos, hogy kap második esélyt.

A sportnyelv párhuzamos karriernek nevezi azt a folyamatot, amikor egy énekes már a tanulmányai során egy B-tervet kovácsol, hogy mihez kezd akkor, amikor a pályája ilyen vagy olyan okok miatt lelassul, vagy akár ideiglenesen megáll. Ilyenkor nem a kiszolgáltatottság fogja őt végveszélybe sodorni, hanem életbe lép a B-terv, és közben esetleg lesz ideje, energiája, muníciója, hogy a művészi pályája is helyreálljon.