Felix Mendelssohn: Das Marchen von der schöne Melusine op.32

Ludwig van Beethoven: III. c-moll zongoraverseny op.37

I. Allegro con brio, II. Largo, III. Rondo: Allegro

—

Edvard Grieg: Norvég táncok op.35

I. Allegro marcato, II. Allegretto tranquillo e grazioso, III.  Allegro moderato alla Marcia, IV. Allegro molto

Kodály Zoltán: Marosszéki táncok

közreműködik:

Balog Alexandra (zongora)

Vezényel: Dinyés Dániel

„A művész érzése maga a törvény” – írta a híres festőművész, Caspar David Friedrich. A 19. század határokat feszegető művészete a lélek legmélyebb rejtelmeit kutatta: s míg Felix Mendelssohn tündéreket idézett meg, addig Edvard Grieg, vagy a 20. század elejétől kezdve Kodály Zoltán az európai műveltség és a nemzeti hagyományok ötvözésére törekedett.

Felix Mendelssohn-Bartholdy 1834-ben, mindössze huszonöt évesen komponálta A szép Melusina című nyitányát. A művet Conradin Kreutzer Melusina című operájának berlini előadása ihlette, ám Mendelssohnt kevésbé a színpadi cselekmény, mint inkább a legenda költői atmoszférája ragadta meg. A gyönyörű vízitündér és halandó szerelmének történetét nem elbeszéli, hanem zenei képekben idézi fel: a vonósok lágy, hullámzó motívumaiból és finoman ívelt dallamaiból a tündérvilág sejlik fel, amelyet újra meg újra zaklatott, drámai kitörések szakítanak félbe. Mintha a természetfeletti és az emberi világ kibékíthetetlen találkozása, a beteljesülésre vágyó, mégis tragikus sorsú szerelem öltene hangot a zenében.

Ludwig van Beethoven 1800 körül komponálta 3. c-moll zongoraversenyét, amely a klasszikus versenymű hagyományait már a romantika felé mutató, drámai erővel tölti meg. A mű komor, feszültséggel teli c-moll hangvétele és a zongora, valamint a zenekar szinte küzdelmes párbeszéde Beethoven egyéni hangját tükrözi. A bensőséges, álmodozó Largo után a lendületes Rondo felszabadító energiája zárja a művet, amelynek virtuozitása sohasem öncélú: a zongora és a zenekar folyamatosan egymásra reagálva formálja a zenei gondolatokat.

Edvard Grieg dalaiban és lírai zongoradarabjaiban találta meg stílusát, amely — a skandináv zenei törekvések egyik legkorábbi élharcosaként — ötvözte a romantika zenei nyelvét a norvég népi dallamokkal. Ritmikai játékaival és merész harmóniai újításaival kitűnő, négytételes Norvég táncok című műve eredetileg négykezes zongoraváltozatban készült el 1881-ben, s e Ludvig Mathias Lindeman gyűjteményéből származó hagyományos norvég népdalokból később szimfonikus átiratot is készített. Grieg zenéje az atletikus férfitánctól az idilli, lírai zsánerképen keresztül egészen a nyüzsgő falusi mulatságig vezet, elkalauzolva hallgatóit a Skandináv-félsziget varázslatos tájaira.

Akárcsak Grieg, úgy Kodály is a zene ősi gyökereihez fordult ihletért az 1920-as években. Az Erdélyben gyűjtött hangszeres dallamokat felhasználó, 1927-ben zongorára komponált Marosszéki táncokban, majd egy évvel később a zenekari változatban az egykori „Tündérország”, a történelmi Magyarország képét idézve fel. A népzenei anyagot Kodály körtánc-szerű rondó formában rendezi el: a verbunkos témát, mely mind újabb karakterváltozatban tér vissza, változatos epizódok keretezik (ABACADAE). A gyors táncdallamoktól a furulyaszót idéző, improvizatív lassú szakaszokon át a lendületes kanásztáncig fokozódó mű tökéletesen ötvözi a klasszikus formavilágot és a népi hagyományokat.