Johann Sebastian Bach: a-moll hegedűverseny

I.  Allegro moderato, II. Andante, III. Allegro assai

Johann Sebastian Bach: E-dúr hegedűverseny

I. Allegro, II. Adagio, III. Allegro assai

Ha van a zeneszerzésnek óriása, akire az utókor minden korszakban csodálattal tekintett, az a barokk zene mestere, Johann Sebastian Bach. Géniuszában a magasrendű alkotókészség párosult rendkívüli előadóművészi tehetséggel, műveit egyaránt jellemzi az ösztönös, eredeti invenció és intellektuális kontroll. Bár zenekari műveinek csupán töredéke maradt ránk, azok kivételes értékét jelzi, hogy hangszeres virtuozitásuk és sűrű kompozíciós technikájuk révén már a 19. századi koncertrepertoárba beépültek, s töretlen népszerűségnek örvendenek napjainkig. Két fennmaradt hegedűversenyére is igaz ez, melyek a romantikától merőben eltérő esztétikai ideált képviselnek: a szóló és tutti zenei anyagának tematikus-motivikus összefonódása és a gazdag kontrapunktikus szövet teszi valóban izgalmassá Bach hegedűversenyeit. A lipcsei Collegium Musicum számára 1730 körül komponált a-moll hegedűverseny (BWV 1041) sűrű szövésű, komoly nyitótételéből bontakozik ki az Andante a hegedű lágy szólóénekével, amelyet a nyugtalan sodrású Gigue zár, a szólista mind virtuózabb futamaival. E-dúr concertója (BWV 1042), bár korábbi, 1718 és 1723 közé, Bach kötheni udvari karmesteri időszakára datálható, az a-moll hegedűversenyhez hasonlóan finoman fűzi össze a szóló és tutti szólamait. Első tétele egyszerű hármashangzatból bontakozik ki a szóló és a tutti finom játékával, majd a kezdő motívumból átalakuló, kontrasztáló témák sora követi. Andante tétele a hegedű hosszan kibontakozó cantabile panasza, melyet a zenekar halk, de állandó jelenléte kísér, míg a táncos karakterű harmadik tétel, a vissza-visszatérő témájú Rondó, ismét felidézi a nyitótétel hangulatát.