„A közösen végzett művészi munka valóban értéket képvisel”

István Zenekar 1964 Fotó: SztIF Archívum

Mechler Anna – Zenekar XXXIII. Évfolyam 2. szám

 

Ön csellistaként kezdte a pályafutását – miért választotta ezt a hangszert? Mennyiben befolyásolta a későbbiekben a vonós múltja, a cselló ismerete?

Édesapám hegedűsnek szánt, a bátyámat pedig csellistának. Elvitte a testvéremet – és én is velük mehettem – a Csopaki utca 7. számú házba. Ebben a házban laktak Gryllusék, a közelben Ferencsik  és Zsámboki Miklós – aki a kor egyik legjelentősebb cselló-tanára volt, Perényi Miklós is hozzá járt. A lakásokban rendszeresek voltak a házi koncertek. Nos, amikor én megláttam Zsámboki Miklóst, ahogy a bátyámmal foglalkozott, megkérdeztem, én is kipróbálhatnám-e. Ott, abban a pillanatban Zsámboki varázslatos hatása alatt eldőlt a választott “hangszer-sorsom”.

Tizenegy évesen kezdtem csellózni, 3 év múlva már az István zenekarban játszottam – előttem ült a testvérem, mellette Kelemen Pál (Kelemen Barna édesapja) – itt látható a fotón, én “fess” rövidnadrágban.

A Bartók konzi után 1967-ben felvételiztem a Zeneakadémiára. Ez azért fontos dátum, mert akkor lett Kovács Dénes rektor és ő vezette be, hogy az addig zártkörű felvételi nyilvános lett. A cselló szakra négyen kerültünk be, Friss Antal elhíresült szólása: “a csirke a párjával van felvéve!”, (vagyis a négyből két Záborszky. Amíg Zsámboki a Popper “iskolát” adta tovább, Friss a neves német Becker iskolát. Tőle rendkívüli vonótechnikát tanulhattunk.

1977-ben André Navarra mesterkurzusán vehettem részt Ohridban. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a meghallgatáson Navarra eldöntötte ki lehet aktív és ki passzív hallgató, én 10 perc után “aktívvá váltam” és megkérdezte, mit szeretnék tanulni. Mondtam először talán franciákat és a kiválasztott Debussy-t másnapra megtanultam kotta nélkül. Ez annyira meghatotta, hogy meghívott kávézni, ami nagyon nagy szó volt. Ő egy egészen kivételes mester volt. A párizsi Akadémia tanszékvezetője, tanított Detmoldban Varga Tibor művésziskolájában (Anda Géza és Elizabeth Schwarzkopf mellett), a bécsi Zeneakadémián és Szkopjéban. Mindemellett rendszeresen koncertezett.

1977-ben maga Navarra is írt az akkori miniszternek, hogy adjanak lehetőséget arra, hogy Bécsben tanulhassak nála. Választ azonban nem kaptunk. Így beadtam egy túrista útlevelet, mert okt. 17-én volt a pótfelvételi és ez volt az utolsó lehetőség. Behívtak a rendőrségre, én elmondtam az igazat és másnap, október 16-án délután 4-kor az IBUSZ-ban átadták az útlevelemet. A Navarra-módszerhez fogható didaktikailag felépített pedagógiai módszerrel még nem találkoztam. Pécs – a Zeneakadémia kihelyezett tagozatán tanársegédkedtem – és Bécs között ingáztam hetente. Navarra reggel 9:00-13:00-ig, majd 14:00-21:00-ig adott órákat minden nap.

Az Istvánban 1990-ben kezdtem tanítani, hiszen lett egy önálló épülete Zuglóban a “zenének”.

A múltam mindenre kihatott: a Tücsök gyerekzenekar, a nagyzenekar, az István Zenekar vezetésére. 1991-től iskolaigazgató lettem, és attól kezdve kissé háttérbe szorult a “hangszeres szólókarrier”, mert kezdtem a pedagógiában elmerülni. 1994-ben még Frankfurtban koncerteztem, de döntenem kellett: az iskolát, az Istvánosokat választottam. Akkor fogtam hozzá a rendszer felépítéséhez, annak alapján, amit tanultam: Apámtól, André Navarrától, Ferencsik Jánostól, Kórodi Andrástól, Kovács Dénestől, képtelenség mindenkit felsorolni. Én mindenkitől tanultam, mint egy szivacs szívtam magamba, lestem el a nüanszokat. És végül az egyszerű válasz a bonyolult kérdésre: a zenekar “lelke” a vonós részleg (ez nem hierarchia, minden más hangszer is nélkülözhetetlen), de ha valaki a vonós hangszerhez ért, akkor érti a zenekart.

 

Már nagyon fiatalon zenekarban játszott. Milyen emlékeket őriz az első zenekari élményeiről?

Egyáltalán nem emlékszem a “nagybetűs elsőre”. Zenész családban nőttem fel, ahol minden hétvégén kamarazenélés is volt, szerintem már az anyukám hasában is zenéltem.

 

A beszámolók szerint ezek az együttesek sokszor a semmiből jöttek létre, és próbáról próbára többen jelentek meg, így duzzadt fel a zenekarok létszáma. Miben látja a varázslatot – hogy sikerült megszólítani a gyerekeket, mi csalta oda őket a következő próbára? Hol látja ebben a zene szerepét, a társaság szerepét, illetve a saját szerepét?

Édesapám, Záborszky József 1954-ben 16 diákkal alapította a zenekart, ami a következő évben már 80 tagú volt, 1958-tól pedig önálló bérlete a Zeneakadémián. Napjainkban a Szent István Zenei Műhely 16 együttessel büszkélkedhet. 

Mindenekelőtt a zeneszerzők szerepét emelném ki, hiszen a megszólaló művek varázsolják el a gyerekeket, azután a közösségépítést, mert mindenki szeret társaságban muzsikálni, ha úgy tetszik: “örömzenélni”. A magam részéről ugyan támogattam, hogy egyre több zenekar alakuljon, de a feltételem mindvégig az volt, hogy olyan vezetőik legyenek, akik meggyőző erővel tudják építeni az adott együttest, úgy, hogy a gyerekek számára a zenélés élmény maradjon, és a próba ne nyűg. Másként nem is történhetett volna, hiszen a zenekari tagságot önként vállalták a gyerekek, ez soha nem volt kötelező.

 

Ha most hirtelen ki kellene emelnie egy nagyon emlékezetes eseményt, egy zenekari koncertet, versenyt vagy fesztivált, melyik lenne az, és miért?

Jaj! Ez szinte megválaszolhatatlan kérdés. Az “ezeregyből” négyet engedjen meg.

Elsőként az 1970-es  Világzenekari Fesztivált Svájcban (St Moritz). Egy Brit alapítvány hívta meg a zenekart, miután felhívták Ferencsiket, hogy kit ajánlana Magyarországról. Emlékszem, Édesapám megkapta a hivatalos levelet és tárgyilagosan olvasta nekünk: a zenekar hangosan felröhögött. Egyszerűen nem hittük el. Három hétig Svájcban, teljesen ingyenesen… na persze… Egy szempillantás alatt kinyílt a nyugati világ, ami a hetvenes években nem volt éppen szokványos metódus hazánkban. A Fesztiválon óriási sikerünk volt, annyira, hogy a zárókoncerten az együttes tagjait beválasztották a rögtönzött “össz-zenekarba”, és ez azért is volt sorsdöntő, mert Édesapám ott találkozott először Brenton Langbein-nel, aki megkérte, hogy működjünk együtt az ő zenekarával. Langbein ugyanis Geyer Stefinél tanult hegedülni (Bartók első szerelmétől) aki sokat mesélt neki a csodálatos országunkról. Így ennek a kapcsolatnak köszönhetően mentünk kétévente Svájcba turnézni.

A második emlék már a 90-es évekből való, amikor Valenciába kaptunk invitálást. Ott is akkora sikerünk volt, hogy attól kezdve öt éven keresztül Valencia tartomány kulturális minisztere minden évben meghívta a Zenekart a Palau de la Musica-ba turnézni.

A harmadik egy bemutatóhoz kötődik. Az 1988-as Tavaszi Fesztiválon játszottuk először, Kelemen Magda megkeresésére, Kiss Imre meghívására. Ősbemutató volt, pedig a művet Lajtha László, címe: Missa in diebus tribulationis vagyis Mise a szorongattatás napjaiban 1950-ben szerezte. Ez egy betiltott mű volt. Lajtha tiltakozásul a Rákosi rendszer ellen, annak tudatában, hogy a “fióknak” készül, megírta a darabot. Magda megkeresett és azt mondta, egyetlen magyar karmester sem vállalja el, mert olyan gyorsan írta a szerző a művet, hogy az ütemvonalak konkrétan kajlák, a partitúra szinte használhatatlan. Én azonban annyira megtisztelve éreztem magam, hogy Lajtha ősbemutatót vihetek zenekarunkkal a közönség elé, hogy belevágtam a kalandba. Lajtha már nem élt, de a felesége Rózsika még igen. Ez is egy sorsdöntő találkozás volt, hiszen Latha Lászlóné Rózsika ajánlotta figyelmembe Solymosi Tari Emőkét, aki zenetörténészként ekkor kezdte kutatni Lajthát. Ezzel kezdődőtt Emőkével a ma már 30 éve tartó közös munkánk, amelynek eredménye a Pastorale és a Felfedezőúton sorozatok. Lajtha egy rendszeren kívüli szerző volt, és önmagában az a tény, hogy a műve 1988-ban – ősbemutatóként – a mi tolmácsolásunkban szólalhatott meg, ráadásul a Mátyás templomban, ahol családja, felesége, két külföldön élő fia jelenlétében (egyikük agykutató és Amerikából, másikuk rákkutató és Angliából utaztak haza), kelt életre-hangra Édesapjuk szívszorító miséje – egy életre szóló ajándék.

 

Lajtha László Missa in diebus tribulationis 1950 Leduc
Fotó: SztIF Archívum

És az utolsó történet: Ránki Györggyel a 80-as évek közepétől kezdtünk együtt dolgozni. 1991. augusztus 29-re datálva írt nekem egy kantátát, a címe: Jézus panasza. Ránki fiatalemberként Tatabánya környékén kiugrott az Auschwitzba tartó vonatból, a töltésen gurult le, majd elbújt és egy közeli faluban befogadták, vigyáztak rá mit sem tudva arról, hogy egy varázslatos tehetségű embert mentenek meg. Ez a darab sokat elmond a szerzőről, a művészetről alkotott hitvallásáról. Baritonszólóra, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra íródott, a mű alapjául a lübecki Dóm oltárképének felirata szolgált, amely a szenvedő Jézus gondolatait dolgozza fel. A Magyar Rádió legendás 6-os stúdiójában vettük fel Bede Fazekas Csabával. Ezek a megtörtént események nem egyszerűen emlékezetesek. Felfoghatatlanok.

Ránki György Jézus panasza ajanlas Záborszky Kálmánnak
Fotó: SztIF Archívum

Fontos-e az Ön számára, hogy egy karmester gyakorló hangszeres zenész legyen?

Ez alapvető dolog.

Miben okozott nehézséget, amikor a másik oldalra állt, azaz felállt a pultból, és vezető pozícióba került?

Én ez(eke)t a pozíció(ka)t egyáltalán nem ambicionáltam. Ezért mindig olyan kollégákkal vettem magam körül, akik az összes – nyilván rendkívül fontos, de számomra értelmezhetetlen – terhet (mint pl. a bürokrácia) levették a vállamról. Az én véleményem egész életemben az volt és már az is marad, hogy mindenki csinálja azt, amihez a legjobban ért. Abból baj még nem volt!

 

Mennyire volt ez tervezett, és mennyiben adódott a körülményekből? Hogy érezte magát karmesterként az első időkben, és mennyire sikerült megvalósítania az elképzeléseit?

Amikor vezényelni kezdtem, még nem tudtam, hogy ez nehéz pálya. A kulcsot Ferencsik Jánostól kaptam meg. 60 éves volt, én csak akkoriban indultam el ezen a rögös úton és fel sem tudtam fogni, amit mondott nekem: “Te Kálmán, én csak most kezdem érteni amit csinálok”. És valóban: úgy 60 éves kora körül megérik erre az ember és elkezd teljesen máshogy gondolkodni a zenéről, a művek megszólaltatásáról. Rendkívül hosszú tanulási folyamat. A karakter, a tempó, az arányok akkorra állnak össze. Az első alkalommal, amikor Kocsis Zoltánt meghívtam vezényelni, az első próba első szünetében odarohant hozzám, és azt kérdezte: “Ezt hogy csinálod?” Én nem értettem a kérdést, mondom neki: “Mit Zolikám? Itt nincs utánfújás! Na, ezt hogy csinálod? Hát, én nem szeretem – válaszoltam. Tiszteletlenségnek érzem a szerzővel és a karmesterrel szemben.

Záborszky József, Záborszky Kálmán és Ferencsik János
1979 Fotó: SztIF Archívum

Ha felnőttekből álló együttesekkel dolgozik, mennyiben érzi hasznosnak a sok évtizedes pedagógiai gyakorlatát?

Ezt is Ferencsiktől tanultam: a karmester egyszemélyben előadóművész és pedagógus. Minden zenekarra és minden muzsikusra igaz: ha olyat kérsz a zenésztől, a zenekartól ami pedagógiailag indokolt, akkor megcsinálják. Ellenkező eset nem létezik. Illetve igen. Nem csinálják meg.

 

Ön szerint elég jó képzést kapnak a mai karmesterek ahhoz, hogy megszólítsák a zenekari zenészeket és egy próbafolyamat során megvalósítsák az elképzeléseiket?

Tapasztalatom szerint ez nem képzés kérdése, hanem adottságé. Karmesternek születni kell. Sokan Somerset Maughamnak tulajdonítanak egy, az irodalmi köztudatban élő ironikus citátumot: “Egy módja van annak, hogy valaki nagy író legyen: hogy sokáig él!” Nos, attól tartok, ez a karmestereknél sincs másként.

Énekkarral is rendszeresen próbál; mennyiben különbözik ez az egyéb irányító tevékenységeitől az Ön olvasatában? Miben jelent mást egy kóruspróba, mint egy zenekari próba?

Az énekesek lelke egészen más mint a zenészek lelke, sokkal érzékenyebbek. Egy zenekari próbán az ének-hasonlatok vannak többségben, gyakran mondom az adott zenésznek hangszertől függetlenül: ezt “énekeld ki”! Röviden: a kórus és a zenekari próba között óriási a különbség, csak a közösségi élmény, az öröm azonos.

Záborszky Kálmán Fotó: Németh Szabolcs

Milyen prioritások mentén választ darabokat a zenekaroknak? Milyen tervei és céljai vannak a közeljövőre?

Mivel a publikumnak zenélünk, törekszem a változatos műsorszerkesztésre – akár egy bérleten belül is –, de mivel számos alkalommal kérek fel vendégkarmestert, tőlük mindig megkérdezem, hogy mit szeretnének a legjobban vezényelni, mert őket nyilván az motiválja a legjobban. Ez már önmagában a siker záloga. Azonban nem szeretném megkerülni a kérdést és máris sorolom a “közeljövőt, vagyis a 

2026/27-es évad gyöngyszemeit, de előtte egy igazi kuriózum:

A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel – ami a januári Medveczky dirigálta produkciónkat övezte – újra koncertezünk július elsején a Zeneakadémián. Műsoron Beethoven VII. szimfóniája, Kodály Marosszéki táncok című műve, valamint Liszt Le Prelude-je. A program eredetileg nem szerepelt az idei koncertnaptárunkban, de a közkívánatnak boldogan teszünk eleget!

2026. október 3-án a Müpában – többek között – egy újabb “közkívánatra” darabbal jelentkezünk, J. Strauss: A Szép kék Dunánál című örökzöldjének tavalyi ősbemutatója hatalmas siker volt! Személyesen nagyon várom november 7-én a Vigadóban az Őszi-Téli bérletünk második hangversenyét, Mendelssohn: E-moll hegedűversenyét Vavrinecz András adja elő. November 28-án ugyancsak a Müpában, Kovács János karmester vezetésével szólalnak meg Rachmaninov remekművei, köztük a II. zongoraverseny Pellet Sebestyén előadásában. A Zeneakadémián Bruch: E-moll kettősverseny hegedűre és brácsára Kerényi Réka, Zárbok Zita tolmácsolásában január 17-én, majd 30-án ugyanott, ismét ősbemutató: kedves felfedezettem: Persányi Zsófia saját Zongoraversenyét adja elő. Daniel Jinga, a Bukaresti Nemzeti Opera Főigazgatója dirigálja a Szent István Filharmonikusokat április 4-én, és visszavárjuk Kelemen Gáspárt Bartók Béla 1938-ban írt Hegedűversenyével, az est karmestere Kelemen Barnabás. 2027. május 23-án újabb két ősbemutató: Dubrovay László: Laudate tárogatóra (Horváth Péter) és vonósokra; valamint Concerto fagottra (Lakatos György) és vonósokra. Idén a 15 éves Felfedezőúton-sorozatunk jubilált, 2027-ben a 30 éve futó Pastorale-sorozatunk jubileumát szeretnénk ünnepi programokkal emlékezetessé tenni együttműködő partnereink közreműködésével.

 

Amikor valaki egy olyan fontos elismerésben részesül, mint a Prima Primissima díj, akkor óhatatlanul átgondolja a múltját, az eredményeit, az életútját. Mit jelent az Ön számára ez a visszajelzés, miért tartja értékesnek (ha annak érzi, feltételezem, hogy igen)?

Hálás vagyok. Édesapámnak ajánlom, minden díjat, elismerést elsősorban neki köszönök. Ő alapította az Iskolát, a Zenekart, hálás vagyok, hogy ezt az örökséget tovább vihetem. A Prima Primissima díj – a “pédaképek díja” – hatalmas megtiszteltetés. Megerősít abban, hogy a közösen végzett művészi munka valóban értéket képvisel. Nemcsak visszajelzés, ösztönzés is. Azt jelzi, hogy jó úton járunk, de minden elismerés komoly felelősséget hordoz a jövőre nézve.

Prima Primissima Alapítvány dijátadó 2025