Bartók Béla: Divertimento
Kodály Zoltán: Háry János – Piros alma, Bordal, Tiszán innen, Intermezzo

—

George Enescu: II. Rapszódia Op. 11

Gheorge Dima: De ce nu-mi vii/ Mért nem jössz

Iosif Ivanovici: Valurile Dunării/A Duna hullámai

George Enescu: I. Rapszódia Op. 11

Közreműködik:

Geszthy Veronika – szoprán

Erdős Róbert – bariton

Vezényel: Daniel Jinga

A 19. század második felének Európájában a nemzeti identitás kérdése a zeneszerzőket is foglalkoztatta, a századfordulóra pedig a népi kultúrában rejlő tiszta forrás, a paraszti zene felfedezése – különösen Kelet-Európában – új távlatokat nyitott a klasszikus zenében. Koncertünk a Kárpát-medence e sokszínű, mégis összekapcsolódó zenei hagyományába nyújt betekintést. Gheorghe Dima dala és Iosif Ivanovici híres keringője még a romantika
stílusán belüli román zenei örökséget képviseli, miközben a következő évszázad egyik legtehetségesebb román muzsikusa, George Enescu, már a folklórban látta a zenei megújulást, akárcsak a paraszti zene gyűjtésére, és ez alapján az új magyar műzene megteremtésére törekvő két magyar pályatársa, Kodály Zoltán és Bartók Béla.

Bartók Béla Divertimentója a szerző utolsó Magyarországon komponált műve, amely 1939 nyarán, a háború kitörése előtti utolsó hetekben született a Bázeli Kamarazenekar számára, Paul Sacher felkérésére. Klasszikus formája a barokk concerto grossókat idézi a tutti és szólók váltakozásával, miközben a magyar verbunkos stílus és a mozarti divertimentók ötvöződnek benne.. Mégis, e könnyed táncos karakterű nyitótétel sem marad árnyak nélkül: szinkópás közbekiáltások törik meg olykor a harmóniát. Az utolsó ütemek magyaros karakterű álmodozásából a II. tétel háborús víziója riasztja fel a hallgatót: a kromatikus vonóshangzás és a magyaros sóhajmotívumok egyszerre sejtetik a személyes és történelmi tragédiát. Feltörő görcsös zokogása, a múlt kísértetei, s a megsejtett jövő tragédiája összeolvad, mígnem Bartók újra megleli a reményt: a zárótétel bravúros táncfináléja valódi feloldozás, az emberiség, a remény ünnepe.

Kodály Zoltán közel egy évtizeddel korábbi daljátéka, a Háry János nem a reményről énekel, csupán az elvesztett aranykort idézi vissza. Mert ha tudjuk is, hogy Háry, a nagyotmondó obsitos katona sohasem verte meg Napóleon seregét, s mesés történetei csak gazdag képzeletének szüleményei lehetnek, magyarcentrikus történetei a nosztalgia hangján szólalnak meg: Kodály a Nagymagyarországon gyűjtött népdalokban ad hangot karakterei örömeinek és fájdalmainak. Csak ábránd, mégis Kodály ekképp építi újra a népzenéből, a magyar történelem romjaiból az idilli Monarchia emlékét.

Iosif Ivanovici közel ötven évvel korábban komponált világhírű keringőjében még e soknemzetiségű Monarchia hangjával keveredik a bécsi stílus, addig Gheorghe Dima Eminescu versére írt dala a német lied-hagyományát követi, s az elveszett, de titkon még vágyakozva remélt szerelemről énekel.

Bartók és Kodály kortársa, George Enescu életét Párizs és Románia között osztotta meg, zenéjében és személyiségében mégis egyszerre volt jelen a kozmopolita műveltség és moldvai gyökerek öröksége. Az 1901-ben befejezett két Román rapszódia (op. 11) legismertebb művei közé tartozik. A lazán kapcsolódó epizódok román népdalokra és népi táncokra épülnek, s egészen más világot képviselnek, mint az I. szimfónia wagneri ihletésű hangzása. Az I. rapszódia a Hora lui Dobrică, a Mugur, mugurel (Kis bimbó) és a virtuóz Ciocârlia (A pacsirta) dallamait dolgozza fel, míg a II. rapszódia alapját egy moldvai ballada adja, a román népzene egyik legfontosabb műfaja, amely költői erővel idézi fel a hősi múlt világát.