Makkos Noémi gyerekként szeretett bele a trombita hangjába, és onnantól kezdve nem volt megállás: az István Konzitól Salzburgon át egészen a német fővárosig vezetett az útja. Jelenleg a Berlini Staatskapelle tagja, illetve a Berlini Művészeti Egyetem tanára. Noémivel többek között az Istvános éveiről és külföldi élményeiről beszélgettünk, de arról is szó esett, hogy milyen a rézfúvós hangszeren játszó nők helyzete.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével, volt-e valamilyen jelentős első élményed?

– Nem volt különösebb meghatározó élményem. Édesanyám egyszerűen beíratott a zeneiskolába, mert fontosnak tartotta, hogy megtanuljak kottát olvasni. Eleinte zongorázni kezdtem, de sajnos azt nem nagyon szerettem, ezért nyolcéves koromban megbeszéltük édesanyámmal, hogy választhatok egy másik hangszert, csak folytassam a zenélést.

Akkoriban Albertirsán laktunk, és a helyi zeneiskolában összetalálkoztunk a trombitatanárral, Lebanov Józseffel. Ő vetette fel, hogy tanuljak trombitálni, és rögtön ki is próbáltam egy gyerekeknek való hangszert. Nagyon tetszett a hangja: szerelem volt első „hallásra”.

– Mikor értél el ahhoz a ponthoz, hogy nemcsak hobbiként, hanem hivatásszerűen is zenélni szeretnél?

– Tizenkét éves koromban hívta fel rá a figyelmemet a tanárom, hogy érdemes lenne komolyabban vennem a trombitálást, mert tehetséges vagyok. Onnantól fogva elkezdtem nagyon hatékony módon gyakorolni, és szerencsére még volt két évem arra, hogy felkészüljek a felvételire. Lebanov József elvitt több tanárhoz is meghallgatásra, többek között Király Tiborhoz az István Konziba, akihez aztán be is kerültem.

– Milyen maradandó élményeid vannak a konziban töltött éveidből?

– Egyrészt nagyon szerettem Király Tibor tanár úrhoz járni: a mai napig meghatározó, amit tőle tanultam. De ugyanezt tudom elmondani Lebanov Józsefről is, aki szintén nagyon lelkiismeretes volt. Azt is ki kell emelnem, hogy nagyon jól éreztem magam az osztályban, remek közösségbe kerültem. Szerintem ez sem feltétlenül evidens minden tinédzser számára, így szerencsésnek tartom magam emiatt.

Makkos Noémi, Vanyó Gábor, Kraszlán Luca és Schwarcz Balázs az István Zenekarban

Mindezek mellett fontos volt az is, hogy hamar elkezdhettem szimfonikus zenekarban játszani. Szerintem hatalmas előny az István Konziban, hogy van erre lehetőség, mivel egy leendő zenésznek érdemes minél hamarabb megtanulnia, hogy mit jelent a zenekari játék. Nem elég, ha valaki egyedül ügyesen játszik, mert teljesen más beülni egy zenekari szólamba. Én ezt nagyon szerettem, és sok darabot ott játszottam először életemben. Ilyen például Ravel Daphnis és Chloéja, amit nemrég a Berlini Staatskapellével is előadtunk. Ahogy ültem a próbán, azon gondolkodtam, hány éve is ismerem ezt a művet? Majdnem húsz éve.

– Érettségi után a salzburgi Mozarteumban tanultál tovább alapszakon, majd Németországban szereztél mesterdiplomát. Hogyan tudtál magyarként beilleszkedni a külföldi közegbe?

– Nagyon jó volt a sorrend, hogy Ausztriában kezdtem, mert éreztem annyira idegennek, mintha rögtön Berlinben kötöttem volna ki. Salzburg egy kisváros, ahonnan könnyen haza lehet utazni vonattal, és sok magyar tanul ott. Az egyetem nagyon nemzetközi jellegű volt, így akkor még főleg angolul beszéltem, németül nem nagyon tudtam.

A Berlini Filharmonikusoknál koncert után: Guillaume Jehl, Bernhard Plagg, Makkos Noémi, Bertold Stecher, Olaf Ott

Amikor bekerültem a Berlini Filharmonikusok Karajan Akadémiájára, az viszont mély víznek számított. Először voltam olyan közegben, hogy mindenki németül beszélt körülöttem. De szerencsére a Berlini Filharmonikusokban is játszott egy-két magyar, például Tarkövi Gábor és Velencei Tamás szólótrombitások, akiktől segítséget tudtam kérni, ha nagyon el voltam veszve. Aztán hamar belezökkentem a berlini életbe is, és ott tanultam meg igazán németül.

Sir Simon Rattle-nek az örökös karmesteri címet a Staatskapelle Berlin nevében Makkos Noémi adja át.

– Jelenleg a Berlini Állami Operaház zenekarának tagja vagy. Van lehetőséged szólóban is játszani?

– Ritkán szoktam szólózni, de őszintén szólva nem is keresem a lehetőségeket. Szeretem a zenekarozást, mindig is az volt a célom, hogy ezt csináljam. A szólózás egy külön életformát igényelne, és ahhoz másfajta gyakorlásra is lenne szükség. Illetve nekem egy Mahler-szimfóniában játszani sokkal nagyobb élményt jelent, mint elfújni egy zeneileg kevésbé érdekes szólódarabot.

Ettől függetlenül évente egyszer vagy kétszer előfordul, hogy szólózom. Például nyáron Tarkövi Gáborral szoktunk tartani egy mesterkurzust a Balatonon, ahol a nyitó- vagy a zárókoncerten én is fellépek. De ennél többre nincs igényem, mert az kimerítő lenne.

Makkos Noémi, Christian Thieleman főkarmester és Isa von Wedemeyer átveszik az év operazenekara (2025) kitüntetést az OPER! Awards ceremóniáján Regensburgban.

– Viszont a zenekarozás mellett tanítasz is Berlinben. Mire helyezed a hangsúlyt a növendékeidnél?

– Hogy jól trombitáljanak! (nevet) Lehet, hogy banálisan hangzik, de szerintem tényleg az a legfontosabb, hogy szép hangon játsszon az ember. Nem az a lényeg, hogy kipörögjenek a hangok, hanem hogy megformálja a zenei frázisokat, és megpróbáljon átadni vele valamit. A technikai trükkök mind ezt szolgálják.

A tanítás során arra törekszem, hogy minden diákkal egyéni módon foglalkozzak. Természetesen léteznek általános pedagógia módszerek, de szerintem az a legjobb út, ha a tanár igazán odafigyel a növendékeire, és megkeresi, hogy kinek mire van szüksége, mit kellene pótolni nála. Nem azáltal lehet kiegyenlített eredményeket elérni, hogy mindenkihez ugyanúgy közelítünk.

Makkos Noémi a Staatskapelle Berlin újévi koncertjén 2026-ban.

– A rézfúvós hangszerekről, mint amilyen a trombita is, nem lehet elmondani, hogy tipikusan nők válasszák őket. Te hogyan látod ezt a helyzetet? Érzékeltél valaha hátrányt, előítéletet azért, mert nőként trombitálsz?

– Szerencsére nekem nem voltak rossz tapasztalataim emiatt, de hallottam már olyan történetet, hogy valakit nem vettek elég komolyan próbajátékon. Annak viszont nagyon örülök, hogy a zenekaromba nemrég került be egy spanyol trombitás hölgy, így már ketten vagyunk nők a szólamban, és az egyetemen is egyre több lány jön hozzánk trombitát tanulni.

Az elmúlt tíz–húsz évben már történtek változások, de szerintem el kellene jutni arra a szintre, hogy a rezeseknél is fele-fele arányban legyenek a nők és a férfiak. Ez zeneileg és emberileg is jót tenne a szólamoknak. Technikailag semmi akadálya nincs annak, hogy a nők is ugyanolyan jól megtanuljanak fújni, mint a férfiak, ennek ellenére a mai napig kevés kislány választ rézfúvós hangszert. Szerintem fontos lenne elérni, hogy a zenekarokban is minél több rezes nő játsszon, mert az példaképet jelenthetne a kislányoknak. Mindenesetre én úgy látom, hogy pozitív irányba haladunk, de még el fog tartani néhány évtizedig, mire teljesen kiegyenlítődnek a nemi arányok.