Biró Zsófia: „Flow-élményt jelentettek az István Konziban töltött évek”

Biró Zsófia – fotó: MNF / Csibi Szilvia

Szerző: Tuska Borbála – 2026. április 15.

Biró Zsófia lesz a Szent István Filharmonikusok május 16-i Pastorale-koncertjének kiemelt szólistája. A fuvolaművész az István Konziban szerezte meg azt a biztos alapot és rutint, amelynek köszönhetően előbb a Magyar Állami Operaház Zenekarába, majd a Nemzeti Filharmonikus Zenekarba került be. Hat éve pedig tanárként tért vissza egykori iskolájába, így már ő is részese az Istvános szellemiség továbbadásának.

– Hogyan kezdődött el számodra a zenetanulás, és miért épp a fuvolát választottad?

– Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert gyerekkoromban sok kulturális programra elvittek minket a húgommal. Múzeumba jártunk, és háromféle zenekari bérletünk is volt akkoriban, pedig nem volt zenész a családunkban. Alapvetően ők szerették volna, hogy tanuljak zenét, de én fogékony is voltam erre. Elmentünk a felvételire, ahol meg kellett fújnom egy fuvolafejet, és az ottani tanárnő mondta, hogy nagyon jól passzol a szám a fuvolához. Onnantól kezdve evidens volt, hogy ez lesz az én hangszerem.

– Mikor vált egyértelművé, hogy hivatásos zenész szeretnél lenni?

– Ez már az általános iskola végén körvonalazódott bennem, ugyanis csak két helyre felvételiztem: az István Konziba és egy gimnáziumba, de az volt a cél, hogy a konziba kerüljek be. A zeneiskolai tanárom, Böröcz Katalin gondolta úgy, hogy az én személyiségemhez az a tanárnő lenne optimális, aki az Istvánban tanít. Szerencsére elsőre sikerült a felvételim, és elkezdhettem a közös munkát Götzné Vass Máriával.

– Hogyan emlékszel vissza az István Konziban töltött évekre?

– A konziban rögtön otthonra leltem: kiváló volt a közösség, remek hangulatban teltek a napok, és felszabadító érzés volt olyanok között tanulni, akikkel közös az érdeklődési körünk. Götzné Vass Máriának köszönhetően pedig szakmailag is sokat léptem előre, így az ott töltött időt egyfajta folyamatos flow-élményként éltem meg.

– Milyen élményeket szereztél az István Zenekarban, és hogyan hatottak ezek a pályádra?

– Viszonylag későn kezdtem el játszani a nagyzenekarban, de onnantól kezdve egyértelműen éreztem, hogy ezt akarom csinálni. Hatalmas élményt jelentett, hogy egy közös folyamat által születik meg a hangzás, és egy nagy egésznek lehetek a része. Emlékszem, játszottunk akkoriban egy Wagner-nyitányt, és csodálatos volt a zenét onnan, a zenekar belsejéből hallani és hozzátenni a saját szólamomat. De az is sokat számított, hogy az osztálytársaim vettek körbe, például mellettem a legjobb barátnőm ült.

Óriási előnyöm származott abból, hogy a konzis éveim után zenekari rutint szereztem. Záborszky Kálmán vezetésével olyan műveket is előadtunk, amelyek később a Zeneakadémián a zenekari szólamismeret vizsgán köszöntek vissza. Illetve amiatt is hálás vagyok, hogy a diplomakoncertemen az István Zenekar kísért, amihez minden támogatást megkaptam tőlük. Szólistaként akkor játszottam velük együtt először, és az egyik darab – Hacsaturján hegedűversenyének átirata – olyan emlékezetesre sikerült, hogy Kálmán később egy Müpás koncert műsorába is beválogatta.

– A zenekari tagság és a szólistalét két külön világot jelent. Te hogyan éled meg ezeket a szerepköröket?

– Az első fuvolás pozíció egy kicsit hasonlít a szólójátékhoz, de valóban eltérnek egymástól ezek a szerepek. Amikor bent ülök a zenekarban, annak az a szépsége, hogy a szólamtársaimmal és a többi fafúvóssal egy nagyon közeli, egymásra odafigyelős kapcsolat alakul ki. Egyszerre kell követni és vezetni a másikat attól függően, hogy mikor melyik szólam van előtérben, illetve összesimulni hangszínben és intonációban.

A szólózás olyan szempontból más, hogy mire kiállok a zenekar elé, addigra nagyon sok tapasztalatot szerzek az adott művel. Tulajdonképpen minden pillanatához van gondolatom, akár több verzió is, hogy épp mit szeretnék vele megmutatni. Emellett technikailag is tökéletesre fejlesztett, kigyakorolt állapotban van már ilyenkor a darab, így a próbákon csak azzal kell foglalkozni, hogy az elképzeléseimet hogyan lehet összefésülni a zenekarral.

Mindkét feladatot nagyon szeretem, és úgy érzem, ki is egészítik egymást. A szólóművek előadása ugyanakkor nagyobb felkészülést igényel, mint egy zenekari szólam, így kimerítő lenne folyamatosan ezt csinálni. De nagyon örülök, amikor van lehetőségem szólót játszani, mert a zenekari munkámra is pozitívan hat.

– Május 16-án a Pastorale-koncertsorozat keretében lépsz fel a Szent István Filharmonikusokkal. Hogyan állt össze a koncert műsora?

– Legutóbb 2014-ben játszottam ebben a sorozatban, ráadásul a 200. alkalmon. Akkor az alapkoncepció része volt, hogy a fuvola és a balett jól illenek egymáshoz, ezért néhány darabhoz, például Gluck Boldog lelkek tánca című tételéhez, tánc is párosult. Ezt a művet a mostani műsorba is beemeltük, de több egyezés nem lesz. Egy-egy tételt fogok előadni olyan, itthon kevésbé ismert szerzők versenyműveiből, mint Devienne, Chaminade és Ibert, és a kamarazene is teret kap például Bach V. brandenburgi versenye vagy Cimarosa fuvola-oboa kettősversenye révén. Külön öröm számomra, hogy a nemrég megkapott zenekari hangszeremen fogok játszani.

– Hat éve tanárként is visszatértél az alma materedbe, így immár te is részese vagy az Istvános szellemiség továbbörökítésének. Mi az, amit leginkább át szeretnél adni a növendékeidnek?

– A konzis tanárnőmtől egy nagyon stabil alapot kaptam, ami az évek során tovább formálódott bennem, és kiegészült a saját gondolataimmal és módszereimmel. Teljesen átérzem annak a felelősségét, hogy egy felnőtt szavai milyen hatást gyakorolhatnak egy alakuló fiatal életére, ezért nagyon odafigyelek, hogy mire hogyan reagálok. Nagyon fontos számomra az önismeret, ezért igyekszem a tanítványaim lelki dolgaival is foglalkozni. Olyasmire gondolok, mint például az izgulás vagy a hibázás kérdése, amelyek gyakran felmerülnek a zenetanulás során. Előfordul, hogy valaki durván ostorozza magát egy hiba miatt. Ilyenkor megpróbálom elmagyarázni, hogy nem sikerülhet mindig minden, és azért vagyunk az órán, hogy kikísérletezzünk valamit. Ugyanakkor egy reális képet is szeretnék mutatni nekik arról, hogy később milyen kihívások várhatóak ezen a pályán.