A huszadik század jeles hegedűművész-karmestere, Brenton Langbein Ausztráliában kezdte pályafutását, művészete azonban Svájcban teljesedett ki igazán. Rangos kamarazenekarok élén lett koncertmester, és saját együttest is alapított Die Kammermusiker Zürich névvel. Szoros szakmai-baráti együttműködés kötötte össze Záborszky Józseffel és az István Zenekarral, amely számos sikeres koncertet eredményezett Svájcban és Magyarországon egyaránt.

1928. január 21-én született a dél-ausztráliai Gawler városában Brenton James Langbein néven. Szülei német és skót származásúak voltak, egyik felmenője 1845-ben vándorolt ki Mecklenburgból Ausztráliába. Zenei érdeklődését otthonról hozta, ugyanis édesapja amellett, hogy egy autókereskedést vezetett a városban, elismert zongorista is volt.

Langbein már nagyon fiatalon elkezdett zenével foglalkozni: ötéves korától tanult hegedülni a gawleri Irgalmas Szamaritánusoknál egy Mary Ludovic nevű nővértől, és párhuzamosan zongorázott Adele Wiebuschnál, aki a napi gyakorlását is felügyelte. Az ifjú tehetség hétéves korában adta első szólóestjét Gawlerben. A rákövetkező évtől kezdve hetente Adelaide-be utazott, hogy az Elder Zenei Konzervatóriumban tanulhasson Sylvia Whitington szárnyai alatt.

Ez idő tájt mutatkozott meg először zeneszerzői vénája is. Az egyik koncerten saját szerzeményeit is előadta, köztük egy bölcsődalt, amelyet az újszülött húgának írt. Nem sokkal később elnyerte a konzervatórium hároméves ösztöndíját, amelynek keretében Ludwig Schwab irányításával tanult tovább. Tizennégy éves korától játszott az Adelaide-i Szimfonikus Zenekarban. Egyetemi tanulmányait is Adelaide-ben végezte, majd 1948-ban a fővárosba költözött, ahol a Sydney-i Szimfonikus Zenekar tagja lett, és szólistaként is fellépett velük. Közben a zeneszerzésnek sem fordított hátat: Sir Eugene Goossens angol komponistánál mélyítette el tudását.

Szakmai kiteljesedés egy új hazában

Az 1951-es év fordulópontot jelentett számára, ugyanis Svájcban kezdett új életet. A neves magyar művésztől, Geyer Stefitől vett hegedűórákat, aki nagyon sokat mesélt neki Magyarországról és a magyar zenészekről. (Geyer Stefi hegedűművész, a Zürichi Konzervatórium koncertszakának hegedűtanára, a Geyer Stefi Kvartett és a Collegium Musicum Zürich alapítója 1888-ban született Budapesten, és 1956-ban hunyt el Zürichben.)

Langbein rövidesen egy másik meghatározó ismeretségre is szert tett: szakmai együttműködésbe kezdett Paul Sacher karmesterrel és egyben mecénással, a Bázeli Kamarazenekar alapítójával. Az együttes koncertmestere lett, és ugyanezt a pozíciót töltötte be a Collegium Musicum Zürichnél is Geyer Stefi halála után. Ebben az időben kezdett el tanítani a Bázeli Zeneakadémián.

1960-ban saját kamarazenekart hozott létre Die Kammermusiker Zürich névvel, amellyel kevéssé ismert és kortárs zeneszerzők műveit adta elő. Az együttes egészen 2010-ig működött. Langbein kamarazene iránti elkötelezettségét mutatja, hogy kisebb formációkat is alapított két honfitársával, Maureen Jones zongoraművésszel és Barry Tuckwell kürtművésszel. 1990-ben az ausztráliai Barossa Kamarazenei Fesztivál elindításában is részt vett.

Művészi tevékenységét magas presztízsű kitüntetésekkel ismerték el. 1983-ban Zürich kanton díját vehette át, majd öt év múlva megkapta Zürich városától a Nageli-érmet is. 1986-ban pedig II. Erzsébet születésnapja alkalmából az Ausztrál Rend tiszti érdemrendjével tüntették ki a zene területén végzett szolgálatáért.

Svájci–magyar barátság

Záborszky Józseffel és az akkor I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekara nevet viselő együttessel 1970-ben, a St. Moritz-i II. Nemzetközi Ifjúsági Zenei Fesztiválon kötött életre szóló barátságot. Záborszky Kálmán a következőképpen idézi fel a történetet: „A fesztivált rendező alapítvány felhívta Ferencsik Jánost, hogy ajánljon egy magyar ifjúsági zenekart, mert szocialista országból is szerettek volna vendégeket hívni. Ferencsik akkoriban rendszeresen vezényelt nálunk, így minket ajánlott a szervezőknek. Így jutottunk el a fesztiválra, ahol Brenton Langbein is hallotta a zenekarunkat, és nagyon tetszett neki. Az a pozitív kép, amely Geyer Stefi révén élt benne a magyarokról, tovább erősödött a találkozás által.”

Onnantól kezdve egy hosszú távú, gyümölcsöző együttműködés indult el: az István Zenekar ötször turnézott Svájcban, Langbein pedig tizennyolc alkalommal vezényelte Budapesten a magyar zenekart, hiszen addigra a karmesteri pódiumot is meghódította. „Ösztönösen ráérzett a vezénylésre – emlékszik vissza Záborszky Kálmán. – Egy karmesternek sok mindent meg kell tanulnia, mert ez nem egyszerű szakma, de a legfontosabb kérdés az, hogy az illető magával tudja-e ragadni a zenészeket, vagy sem. Langbein egy szuggesztív és érzékeny ember volt, és rendkívül magas színvonalon hegedült. Az tette különleges muzsikussá, hogy a hangszeres tudását a vezénylésébe is át tudta ültetni. Emlékszem, milyen csodálatosan dirigálta például Debussy A tenger című művét.”

Utoljára 1993-ban, halálának évében jött Magyarországra elbúcsúzni. „Édesapámmal és édesanyámmal is nagyon jó kapcsolatot ápolt” – mondja Záborszky Kálmán, majd hozzáteszi, hogy Langbein „nagyon jószívű ember volt”, és a végrendeletében is gondolt az István Zenekarra: „Arra kérte a gyászolókat, hogy virág helyett inkább pénzt utaljanak a zenekarunknak. Az adományokból végül akkora összeg folyt be, hogy egy kvintettnyi hangszert tudtunk belőle vásárolni.”

Színház, vonósnégyes és kamaraterem is viseli a nevét

Langbein utolsó koncertjét az olaszországi Sienában adta 1993 áprilisában. 65 éves korában, június 6-án hunyt el Zürichben, de szülőhazájában, a dél-ausztráliai Lyndochban helyezték végső nyugalomra. Nevét egy ausztrál színház és egy vonósnégyes is őrzi, az István Konziban pedig kamaratermet neveztek el róla, méltó emléket állítva a több évtizedes barátságnak. Jelentőségét az is mutatja, hogy két neves kortás zeneszerző is egy-egy művel búcsúzott tőle: a német Hans Werner Henze An Brenton című szólódarabjával, míg a svájci Hermann Haller a legutolsó alkotásával, a Blätterfall-lal adózott a kiváló muzsikus emlékének.