Istvánosok 12. - Herboly Domonkos: „Később tudatosult, hogy mi mindent kaptam a Szent Istvántól”

Záborszky József nagyon különleges személyiség volt, körülbelül tizenkét évesen találkoztam vele először. Nagybőgősként, kezdő zeneiskolásként a Tücsökzenekarban kezdtem játszani, és ő számos próbát tartott – ott ismertem őt meg.

Mi, diákok, a háta mögött természetesen úgy hívtuk, hogy az „Öreg”. Ebben semmi tiszteletlenség nem volt, egyszerre féltünk tőle, de nagyon szerettük is. Nekem több barátom nála tanult brácsázni, és számtalan érdekes sztorit osztottak meg a brácsaórákról. Emlékszem, amikor a Zeneakadémián volt koncertünk, és végigjárta a bőgőket, ellenőrizte a hangolásokat. Nagyon sok szeretet és gondosság volt benne. Gyerekként az ember nem értelmez, hanem érez. Most így, öreg fejjel azt mondom, hogy ez a gondosság az, amit éreztünk, hogy neki nem mindegy, hogy velünk mi van, hogy mi fog történni a próbán.

Már az ötvenhez közeledve tudatosul bennem az, hogy ez az iskola, amit ő itt felépített, egy olyan erkölcsi és szakmai értékrendet adott, amire csak néhány évvel később kezdtem szép lassan rádöbbenni, hogy mennyire hasznos volt. Megtanultuk gyerekfejjel, hogy hogy kell egy próbán viselkedni, mit csinál egy szólamvezető, mi a fontos egy szólampróbán, mikor kell a karmesterre, és mikor kell a szólamvezetőre figyelni. Megismerkedtünk az irodalom legfontosabb műveivel, amivel zenekari zenészként találkozunk.

Amikor profi zenekarba el tudtunk menni még bőven diploma előtt, akkor láttam azt, hogy azok a fiatalok, akik nem ebbe születtek bele, nem járták végig ezeket a grádicsokat a zenekari életben, mennyire keveset tudnak, és mennyire fogalmuk nincs róla, hogy hogy is kell ennek működnie. Akkor derült ki, hogy ezek hatalmas előnyök.

Záborszky József idősebbik fia, István kezdte az igazgatását a konzinak, és azt hiszem, hogy egy év után vette át Záborszky Kálmán a konzi vezetését. Nyilván gyerekfejjel az emberben sok minden nem tudatosul, az ember inkább érez, de akkor mi azt éreztük, hogy Záborszky Kálmán elképesztő energiát fektetett bele abba, hogy ez a konzi el tudjon indulni, és elérje azt a szakmai színvonalat, amit ma, azt hiszem, nem nagyon kell ecsetelni.

Ha jól emlékszem, akkor tizenegy-tizenkét fős osztállyal indultunk el, aztán ‘94-ben eljutottunk az érettségiig.

Rengeteg kalandban volt részünk, nagyszerű tanárokkal találkoztunk, és olyan alapokat kaptunk, amiket ma is használunk.

Nagyon sokan úgy képzelik, hogy a tehetség utat tör magának. Természetesen arról is szól a zenészlét, de a tehetség fegyelem és megfelelő hozzáállás nélkül nem sokat ér. Sőt, megfelelő morális tartás nélkül sem lehet igazán messzire jutni – annak mindig sajnálkozás a vége. És éppen ezeket az alapokat kaptuk meg.

Én Járdányi Gergőnél végeztem., de a vonósok gyakran belógtak Kovács Dénes mesterkurzusaira is. Hihetetlen jó volt őt látni, ahogy megmutatott dolgokat, és elmondott trükköket. Jött az egyik diák egy nagyon komplikált futammal és akkor azt mondta Kovács Dénes, hogy „figyelj ide, tudom, ez a rész ez nehéz. De jegyezd meg, ennek a résznek két fontos pontja van: az első hang és az utolsó. Időben érkezz meg az első hangra, és időben érkezz meg a végére, és hidd el, hogy jó lesz.” És jobb lett.

Dékány Endrét is említhetném – ő sincs már közöttünk –, a zeneszerzősöknek volt főtárgytanára, de zenetörit és összhangzattant is tanultunk tőle. Sokszor elmondta, hogy hinni kell magunkban, és hogy válogassunk ki magunknak nagyon jó zenészeket és bátran utánozzuk őket, mert ettől nem fogjuk a saját személyiségünket elveszíteni: előbb-utóbb ez meg fogja hozni a gyümölcsét, és majd beérünk abba a korba, amikor majd a saját hangunkat megtaláljuk.