Istvánosok 20. - Antal Mátyás: „Következetesség, közösségépítés és művészet”

Azt, hogy egyáltalán a zenei pályára kerültem, az István zenekarnak köszönhetem: amikor én általánosba jártam, édesapám szólistaként játszott az István zenekarral a Zeneakadémián, és engem elvarázsolt, hogy gyerekek szimfonikus zenekarban játszanak. Én tulajdonképpen ezért kezdtem el fuvolázni tanulni, egy olyan hangszeren, ami zenekari hangszer, és miután a Damjanich utcában laktunk – nem is messze az Istvántól, ami az Ajtósi Dürer soron volt –, értelemszerű, hogy az Istvánba kerültem. Pontosan tudom a dátumot is: 1960. február 3-án ültem először az István Zenekarba.

Ez a szerelem aztán hét és fél éven át tartott. Tulajdonképpen az az első Istvános próba is már nagyon emlékezetes volt: Mozart 543-as Esz-dúr szimfóniájának harmadik tételét játszottuk, amiben a fuvolaszólam nem nevezhető éppen komplikáltnak, hiszen folyamatos negyedeket kell játszani, de én az első próbán össze-vissza játszottam. Záborszky igazgató úr pedig megkérdezte, hogy „te mit csinálsz komám”? Én azt feleltem, hogy majd otthon megnézem – és akkor kiröhögött a zenekar, merthogy itt az volt a szokás, hogy beülünk, és lapról mindent el tudunk játszani.

Az „Istvánosság” lényegét három szóban össze tudom foglalni: következetesség, közösségépítés és művészet.

A következetesség abban állt, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ne lett volna ott mindenki minden próbán, és hogy ne készült volna mindenki a próbára. Nem lehetett késni, mindenkire azonos szabályok vonatkoztak, és Záborszky József igazgató úr hihetetlen módon betartatta ezeket velünk. A közösség pedig az, hogy évtizedek után is tudunk egymásról. Én kamaramuzsikusként húsz éven át ugyanazzal a négy muzsikussal fúvósötösöztem, akikkel Istvánosok voltunk együtt. A művészet jelenléte pedig mindennapos volt. A repertoár gondosan meg volt válogatva, nem voltak olcsó, áthidaló megoldások csak azért, hogy a közönséget becsalogassuk – csakis a legmagasabb művészi értékek mindennapi megszólaltatása. És ez mindig telt házat vonzott.

Erős egyéniség volt, ugyanakkor nagyon barátságos, bizonyos értelemben távolságtartó és következetesen azonos szabályokat érvényesített minden zenekari muzsikussal szemben. Ami nekem nagyon tetszett – bár akkor még ezt nem igazán értettük, de évekkel később pontosan a helyére tudtam tenni – az volt, hogy nem sztárolt senkit. Ő pontosan tudta, ki tehetségesebb, és ki kevésbé az, de a szabályok mindenkire azonosan vonatkoztak – és ezt pont a saját történetemmel tudom a legjobban érzékeltetni. Én ugyanis úgy kerültem ki a zenekarból 1967-ben, hogy a Zeneakadémia akkreditált engem az akkori montreali világkiállításra egy hónapra, ami számomra elképzelhetetlen, hihetetlen megtiszteltetés volt. De amikor közöltem Záborszky József igazgató úrral, hogy ezért nem tudok jönni erre meg erre a koncertre, azt mondta, hogy ha neked az utazás a fontosabb, akkor megválunk egymástól. Akkor nyilván azt éreztem, hogy jaj, hát hogy lehet a kanadai utazást összehasonlítani az Istvános koncertekkel – de később rájöttem, hogy abszolút neki volt igaza, hogy igenis csak így lehetett olyan fegyelmet és olyan közösséget megteremteni, amit neki sikerült.

Záborszky József hihetetlen érzékkel hívott vendégművészeket. Soha nem érezte úgy, hogy ne hívhatná meg a magyar zenei előadó-művészet legnagyobbjait. Itt ismertem meg Ferencsik Jánost, aki aztán 17 évig a főnököm volt – és nagyon érdekes, hogy Ferencsik pontosan ugyanúgy próbált a gyerekekkel, mint ahogy később a felnőtt zenekarral, tehát ugyanazzal az igényességgel, mint ahogy például Záborszky igazgató úr próbált. Itt ismertem meg Kóródi Andrást és Kovács Dénest is, akivel később karmesterként is dolgoztam együtt. De a legkedvesebb emlékem természetesen az, hogy édesapám, Antal István zongoraművész, a háború utáni évtizedek kiváló művésze is többször játszott az István zenekarral – olyan koncerten is, amin még én fuvolázhattam.