Istvánosok 27. - Mericskai Tibor: „Nehéz átadni, hogy milyen Istvánosnak lenni”

Mericskai Tibor: „Nehéz átadni, hogy milyen Istvánosnak lenni”

A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Mericskai Tibort, a Montel Informatika Kft. ügyvezető igazgatóját, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban egykori növendékét, az intézmény kórusának jelenlegi tagját kérdeztük.

A zene adja a megtisztulást. A munkának a fáradalmait, a stresszt, amivel rendszeresen találkozunk, itt lehet kipihenni.

Nagyon régen, 1980-ban, amikor elsős gimnazista voltam, Záborszky Józsi bácsi bejött az egyik énekóránkra, és az osztály összes tagját meghallgatta, hogy kórustagokat toborozzon. A fiatal srácoknak ez elég ciki volt, így megpróbáltunk a lehető leghamisabban énekelni, de Józsi bácsin nem lehetett kifogni. Azonnal felismerte a hamis hangok között is, hogy kinek milyen a hallása. Az első időkben még kötelező volt énekkarra járni, egy év rá pedig már felvételizni kellett a kórusba. Az osztályunkból, akiket annak idején toborzott, négyen még most is énekelünk, több mint 40 év elteltével.

Sok mindent köszönhetek az énekkarnak. Ha nem kezdtem volna el ezt csinálni, akkor valószínűleg egész más lenne az életem. A feleségemet itt ismertem meg például 17 éves koromban. 16 évesen életemben először voltam Nyugat-Európában, Svájcban, és ezt is Józsi bácsinak köszönhettem, hogy megismerhettem egy teljesen más világot.

Amivel ott találkoztunk, összehasonlíthatatlan volt az itteni életünkhöz képest, ami meghatározó volt a későbbi életemre nézve. A legfontosabb, amit adott, az a zene. Én gyerekként a komolyzenétől nagyon-nagyon messze álltam. Itt szerettem meg a közös zenélés során a klasszikus zenét, ahogy a fantasztikus előadóknak csodálatos műveit énekeltük. Talán a legelső nagyon nagy mű, ami meghatározó volt számomra, az Mozart Requiemje. Felejthetetlen élmény volt, amikor először előadtuk.

Mivel ugyanazt a közös élményt éltük át évtizedeken keresztül, ez nagyon összekovácsolta a társaságot. Mi amatőr kórus vagyunk, mégis úgy érzem, hogy hatalmas az elvárás velünk szemben, legalábbis a saját magunk részéről.

Meg kell felelnünk azoknak a zeneszerzőknek, azoknak a csodálatos daraboknak, amiket előadunk. Meg kell felelnünk ennek a fantasztikus zenekarnak, akikkel játszunk, a remek karmestereknek, akik vezényelnek minket, azoknak a helyszíneknek, ahol előadjuk ezeket a darabokat, és annak a közönségnek, aki gyakorlatilag szinte száz százalékban azokból a régi Istvánosokból áll, akik régen zenéltek vagy énekeltek az együttesben, és az ő családjukból, a leszármazottaikból, akik a mai napig járnak a koncertjeinkre.

Szóval az, hogy ilyen elvárásaink vannak saját magunkkal szemben, hogy a lehető legmagasabb színvonalon adjuk elő a darabokat, nagyon összekovácsolja a társaságot. Rengeteg közös emlékünk, élményünk van.

Nagyon nehéz ezt átadni szavakkal. Én ezt úgy adtam át a fiamnak, hogy elhívtam, hogy énekeljen velünk a kórusban. Most már néhány éve a bariton szólam tagja, és így személyesen éli meg ugyanazokat az élményeket, amiket én. Úgy látom, hogy nagyon élvezi és esze ágában sincs abbahagyni.

Amikor először megismertem Záborszky Józsefet, akkor egy nagyon szigorú tanár látszatát keltette. Szókimondó volt és kritikus. Nem nagyon fogadta el se a hiányzást, se a késést, se a rendetlenséget, nagyon nagy fegyelmet tartott. Gyerekként egy picit tartottunk is tőle. Mégis hatalmas nagy tekintélye volt az egész társasággal szemben. Később aztán ez megváltozott, ahogy leérettségiztünk, és felnőttként jártunk vissza énekelni, mintha teljesen más ember lett volna. Hirtelen barátivá vált a viszony, mindig volt hozzánk valami kedves szava. Például a nővérem ugyanígy járt az énekkarba, csak amikor férjhez ment, abbahagyta az éneklést. Több mint tíz év után is Józsi bácsi rendszeresen érdeklődött nálam, hogy na és a Tündivel mi van? Számon tartott mindenkit, mindenkit barátjának kezelt.