Istvánosok 36. - Sirató Ildikó: „A művészet rettenetesen fontos mindenkinek”

Amikor tizennégy éves voltam és a Szent István Gimnáziumba bekerültem, nekem az egész négy év alatt a zenélés volt a legfontosabb. A matektagozat másodrangú volt ebből a szempontból. A sok munka, a próbák, a turnék, az utazások – amennyi energiát elvesznek, annál sokkal többet adnak vissza. Azt hiszem, hogy ez egy drog, az ember függővé válik. Még ha rövid időkre itt is tudja hagyni, mert családot alapít, gyerekeket szül és nevel, utána van egy hiányérzete.

Mindenképpen meghatározó az a zenei közeg, ami a zeneiskolában, illetve a konziban az embert körülveszi. Akkor is, ha csak egy héten egyszer jövünk – de persze többször jövünk próbálni a kórussal –, mert ha belépünk ebbe a közegbe, nem nagyon lehet kiesni.

Ötéves koromtól kezdve tanultam zenét Szolnokon, aztán Székesfehérváron, utána pedig Pesten bekerültem az Istvánba, és óriási élmény volt, hogy végre oboázhattam, mert addig csak zongoráztam és énekeltem. Ötéves koromban azt mondtam a zeneiskolai felvételin, hogy oboázni szeretnék. Akkor különböző okok miatt nem lehetett – például mert nem volt hangszer. Aztán tizennégy évesen bekerültem az Istvánba, és ott lehetett oboázni végre.

A legelső koncertünk rám olyan hatást gyakorolt, hogy azt éreztem, onnantól nem lehet abbahagyni. Ez egy zeneakadémiai bérleti koncert volt 1980 októberének a közepén, amit Ferencsik János vezérelt. Szeptemberben kezdtem járni az iskolába és október közepéig meg kellett tanulni a Psalmus Hungaricust. Igazából ma már azt mondjuk, hogy nem lehet tizennégy évesen elénekelni a Psalmus Hungaricust – de mégis el lehetett énekelni. Olyan élmény volt fölállni a Zeneakadémia színpadára, akkor még az első sorba, mert még alacsony voltam, két befont copffal és matrózblúzban, hogy ott eldőlt. Onnantól kezdve a matektagozat visszaszorult, jelentőségét elvesztette, a zenélés lett a legfontosabb.

A másik fontos élmény, amit én a kórustól és a zenekartól kaptam, Finnország volt. Gyakorlatilag az egész életemet és a pályámat meghatározta, az, hogy a finn kultúrával, irodalommal, színházzal is foglalkozom. Az első út Finnországba 1982-ben volt, mármint az én első utam, előtte a zenekar már járt Finnországban. Ott velem történt egy olyan – mondhatnám – misztikus dolog, hogy megérkeztünk áprilisban nyakig érő hóban a helsinki repülőtérre, leszálltunk, megálltam a reptéren, vettem egy nagy levegőt és azt éreztem, hogy otthon vagyok. Semmilyen magyarázat nincs azóta sem erre egyébként.

Azt hiszem, hogy ez a két legmeghatározóbb kezdőpont. Azóta pedig olyan műveket énekelünk, olyan muzsikusokkal, olyan karmesterekkel dolgozhatunk, hogy a legprofibb profik is megnyalnák a tíz ujjukat, de ezáltal a közönségnek is nagy élményeket tudunk szerezni. Azt hiszem, hogy ez nagyon fontos. A zenélésben az a jó, hogy a muzsikus nem belefárad, hanem energiákkal töltődik fel, és ami neki élmény, az a közönségnek is élmény lehet.

Azt gondolom, hogy a művészet rettenetesen fontos a személyiség építéséhez. A művészetek között a zene az egyik legközvetlenebbül hat az emberek érzelmeire, segít abban, hogy kiteljesedjünk, és hogy ki tudjuk fejezni saját magunkat. Nagyon nagy szüksége van a fiataloknak arra, hogy igazán nagy energiával ki tudják fejezni magukat, mert akkor tudnak aztán más dolgokat is befogadni.

A művészet rettenetesen fontos mindenkinek, de aki alkotóként vagy előadóként is részt vesz benne, különösen gazdag ember lesz.

A színház már nagyon korán elragadott. Körülbelül nyolcévesen valahogy elhatároztam, hogy én színházi rendező leszek. A vizualitás, a szöveg értelmezése, az ember testi megjelenése a színpadon hihetetlenül vonzó és nagyon izgalmas feladat. A hangszeres játékkal tényleg az a helyzet, hogy ahhoz azért sokkal többet kell gyakorolni, mint amennyi ideje az embernek van a sok minden más mellett. A hangszereimnek nem volt szerencséjük velem: a zongorámat leejtették a lépcsőn, az oboát pedig vissza kellett adnom a gazdájának, amikor még nem volt annyi pénzem, hogy megvásároljam. Viszonylag nehezen tudok a hangszerekkel hosszú ideig együtt élni, de nagy élményem volt az idén húsvétkor, mert a lányom, aki szintén zenélt, meglepett egy elektromos zongorával, merthogy az még befér a lakásba.