Istvánosok 37. - Háry Péter: „Itt mindenkit ismer az ember, mindenkivel jóban van”

2000-ben kerültem Pestre Salgótarjánból, akkor vettek fel az István konziba, és talán másodikos koromban kezdtem el járni a középzenekarba. Elsőben még azért nem, mert eleinte nem akartam zenész lenni. Amikor felkerültem ide, okkal választottam az István konzit: itt tanítottak hangkultúrát, hangtechnikát, és az volt a célom, hogy csellózzak, viszont egy olyan iskolába járjak, ahol a hangkultúrát már főiskola előtt is tanítják, és onnan talán egy kicsit könnyebben fogok tudni majd tovább menni a Kandó Kálmán Műszaki Egyetemre.

Az első év alatt nagyon erős hatás ért az egész miliőből, hogy milyen az, amikor az ember tényleg teljes mértékben csak a zenével foglalkozik. Talán a második év szeptembere előtt elmentem egy zenekari táborba, és ott láttam, hogy milyen magas szinten lehet ezt művelni. A többiek sokkal magasabb szinten játszottak a hangszerükön, mint én akkor. Úgy döntöttem, hogy másodiktól tényleg nekilátok, elengedem a hangkultúrát, és teljes mértékben a zenének szentelem az időmet.

Ekkor kezdtem el igazából a hangszeremmel foglalkozni, és akkor kerültem be a középzenekarba, ahol máris megismerkedtem egy olyan közeggel, ami aztán teljes mértékben beszippantott. Nekem kevés volt az, amit mondjuk egy szólistának a művészet vagy a zene adhat. Nekem kevés volt az a mennyiségű felhang vagy összhang, ami ott történik. A szimfonikus hangzás volt az, ami teljes mértékben beszippantott, és itt tart a mai napig. A zenekarban a mai napig nagyon jó a hangulat a filharmonikusoknál is, mert annak is a tagja voltam nagyon sokáig. A karmester, a többi szólamtársam mind kiváló muzsikusok voltak. Az akkori szólamvezetőim nagyon motiváltak engem, hogy legyek zenész, hogy bizony ez a jó út számomra.

Voltak olyan időszakok, amikor például Záborszky Kálmán volt a karmester, és mindig látta bennem azt, amit én akkor még nem éreztem magamban, hogy nekem ezen az úton van a helyem. Érezte bennem a tehetséget, én meg elég linkóci voltam. Volt olyan, hogy beültetett engem fagottot játszani a zenekarba, úgyhogy be kellett ülnöm az akkori első fagottos mellé, és bizony fagott szólamot kellett játszanom, majd ABC-s névvel el kellett énekelnem a teljes zenekar előtt. Mindig megpróbált móresre tanítani, mindig az orrom alá dörgölte a lustaságomat, és ebből rengeteget tanultam. Akkor még úgy éreztem, hogy hát ez most nem esett jól, meg hogy miért kell nekem azt játszanom, ugyanakkor szerintem ő már látta előre, hogy ez jó lesz így, és nekem ez kell. És valóban, később kiderült, hogy mindig a szigorúbb hozzáállás kellett ahhoz, hogy meglépjem azokat a lépéseket, amik ahhoz vezettek, hogy most a Rádiózenekarban ülök.

A Szent István Filharmonikusoknál nagyon-nagyon sokáig játszottam. Amikor leérettségiztem és bekerültem a Zeneakadémiára, már akkor is ott játszottam, és utána talán két évig nem voltam a tagja. A diploma után jöttem vissza. Utána még négy-öt-hat évig biztos, hogy a tagja voltam, és nagyon szerettem, pont a légkör miatt.

Itt mindenkit ismer az ember, mindenkivel jóban van, egy kiszámítható hely, ami számomra fontos. Szeretem, ha tudom, mikor mi fog történni, ezért nagyon szerettem ide járni.