Istvánosok 46. - In memoriam Ujházy László

Ujházy László, a magyar hangkultúra legendás alakja

Hangmérnök, zenész, tanár, hangkultúra tanszéket létrehozó Istvános, neve fogalom a magyar rádiózás történetében. Hat éve nincs közöttünk testben, szellemisége, értékrendje, hagyatéka azonban napjainkban is él: diákok, végzett szakemberek járják az utat, amit Ő álmodott meg.

Ujházy László neve örökre bevésődött a magyar hangkultúra történetébe – és azon túl is mély nyomot hagyott. Azok közé a ritka alkotók közé tartozott, akik egyszerre látták a hangrögzítés technikai, mérnöki oldalát, és mélyen ismerték a művészi kifejezésmód árnyalatait. Villamosmérnökként a technikai precizitás és a tudományos gondolkodás képviselője volt, ugyanakkor zenészként érzékeny művész, aki az interpretáció minden kifinomult rezdülését meghallotta és rögzíteni kívánta. Pedagógusként a leghitelesebb tolmácsolója volt a hangrögzítés kettős természetének – rendkívül élményszerűen tárta fel a művészet és a technika egymásba fonódó dimenzióit. Munkássága egyszerre mérnöki teljesítmény és művészi hitvallás.

A két világ metszéspontján

Ujházy szakmai portréja igencsak sokoldalú: zenészként, hangmérnökként, tervezőmérnökként, pedagógusként is úttörő volt újításaival, kísérletező munkamódszereivel, miközben a zenetudományban, a régizenében, az akusztikában is mély ismeretekre tett szert – no, és persze a bálnavadászatban és a vasútmodellek világában is otthonosan érezte magát. Már fiatalon tudta, hogy nem kíván választani a szerteágazó érdeklődési területek között, így tanulmányai során jól megfért egymás mellett a Budapesti Műszaki Egyetemen híradástechnikai képzése és a klarinét szak elvégzése a Bartók Béla Konzervatóriumban.

Végül a mérnöki pálya lett a hivatása: 1960-tól 2000-ig a Magyar Rádió hangmérnökeként, majd műszaki igazgatóhelyetteseként dolgozott, miközben aktív zenészként is részt vett például a középkori, a reneszánsz és a barokk zene újrafelfedezésében a Camerata Hungarica régizenei együttes alapítótagjaként. Külön kutatási területévé nőtte ki magát a hangszertörténet és a hangszerakusztika, illetve az akusztikai modellezés és a hangzásesztétika. Ezeknek a kutatásainak köszönhetően lett a Zenetudományi és Zenekritikai Társaság tagja is – állítása szerint amolyan kakukktojásként.

A kettősség, vagyis a műszaki és zenei gondolkodás szimbiózisa egész életművét meghatározta, és ez jelentette az ő különleges világszemléletének és szakmai hozzáállásának origóját.

Vízállásjelentéstől a hangzásművészetig

Különleges korszak gyermeke volt, ugyanis 1937-ben született, így a 2019-ben bekövetkezett haláláig nem csupán szemtanúja, hanem aktív alakítója is volt a hangrögzítés történetének. Bár olyan „eseménydús és izgalmas” munkákkal kezdte a pályafutását, mint a napi vízállásjelentés felvétele, azonban hamar váratlan fordulatot hozott egy templomi lemezfelvétel – egy esemény, ami mindent megváltoztatott. A Pécsi Bazilika csodálatos akusztikája és a lánykórus kristálytiszta éneke teljesen átírta az addigi elképzelését a szép hangzásról, és innentől kezdve folyamatosan kereste az ehhez hasonló, magával ragadó és lenyűgöző térélményt: azt az minőséget, amit csak a megfelelő akusztikájú tér és a hozzáértő mikrofonelhelyezés tud visszaadni.

Hangmérnökként már nem csupán a rögzítésre törekedett, hanem arra is, hogy a hangzásélményt a lehető leginkább valósághűen és a lehető legesztétikusabb módon alkossa meg és adja vissza a felvételeken. Életének így vált részévé az akusztika világa, amelynek bűvöletében annyira szeretett elmélyülni. Ez lett az ő védjegye: térérzet, puhaság, és az a kreatív részletgazdagság, amitől egy felvétel nemcsak jó, hanem felejthetetlen. Hangfelvételei, elemzései, stúdiótervei, publikációi mindig is a művészi és a mérnöki gondolkodásmód harmóniáját tükrözték, ugyanis nem hitt abban, hogy a hangmérnöki munka csupán technikai tevékenység – szerinte ez alkotás, a zene újraértelmezése és újrateremtése a technika eszközeivel. Az ő megfogalmazása szerint „a hangfelvétel legalább annyira mérnöki, mint művészi tevékenység.”

A hangjátékok nagymestere

Ujházy legemlékezetesebb alkotásai kétségtelenül a hangjátékok – ez egy különleges műfaj, amelyben kép nélkül kell életre kelteni a teljes drámát a hangtérben. Bár még nem létezett a „sound designer” fogalma, mégis ő már ekkor tudatosan építette a hallgatói élményt: izgalmas, atmoszférikus hangtájakat hozott létre, amelyben nem csak a szövegnek, hanem a hangtérnek, az irányoknak, az effektusoknak, a zajoknak, egyszóval a kreativitásnak is rendkívüli szerepe van. Számára a hangjáték nemcsak technikai kihívás volt, hanem intellektuális párbeszéd is a hallgatóval, aki saját képzeletével válik a mű társalkotójává. A hallgató a hangmérnök által rögzített vagy létrehozott akusztikai ingerekből alkotja meg vagy alkotja újra a történetet – és a csoda az, hogy minden hallgató másként teszi ezt meg, legfőképpen az intellektuális beállítottságának megfelelően. A hangjáték lánca – ahogy Ujházy leírta – az íróval kezdődik, de a hallgatóval végződik; ez sokkal komolyabb szellemi befektetést igényel minden résztvevőtől, mint bármelyik másik műfaj, és ettől válik igazán különlegessé.

Kvadrofónia – egy új dimenzió kapujában

Ujházy életének 82 éve alatt megélhette azt az óriási átalakulást, ami a hangrögzítés területén bekövetkezett, sőt a kísérleteivel (például a kvadrofon felvételeivel) jelentősen hozzá is járult a fejlődéshez, az új hangzásélmények megszületéséhez. A monóról sztereóra való átállás nagy ugrást jelentett az élményszerű zenehallgatásban, de Ujházy gondolatai még további lehetőségeket nyitottak meg a kvadrofóniával. Felismerte, hogy a sztereó hangzás bár jelentős előrelépést hozott, de a hallgató valódi hangtérbe helyezésének kérdését nem oldotta meg. Ennek az eszménynek a mentén kezdődtek meg Ujházy első kvadrofon kísérletei a Magyar Rádióban az 1970-es években. Ez a felvételi eljárás ugyanis az igazi térhatás élményét hozta el a 4 csatornával és a 4 hangszóróval való visszajátszással, az addigi legmagasabb esztétikai és technikai színvonalon. A műszaki hátteret a keverőasztal biztosította, amelynek kultusza is ekkor ébredezett. Ujházy visszaemlékezéseiben kiemeli, hogy a kísérletezést a közszolgálati rádiók szervezetileg és anyagilag is segítették, továbbá kulturális és művészi értékrendjük révén nyugodt, alkotó légkört teremtettek, és az újdonságok iránt elkötelezett alkotógárdával is rendelkeztek.

Ujházy nemzetközi szinten is kimagasló szerepet játszott a kvadrofónia fejlesztésében: 1969 őszén született meg az első olyan hangjáték, Wellershoff Minotaurusa, amely – túllépve a sztereó hangképen – már a hangtér hátsó területét is bevonja a cselekménybe 4 hangszóró segítségével. A kísérleti munkához nagy lendületet adott az évenként megrendezett Párizsi Nemzetközi Hangfesztivál, amelyre a 70-es évektől kezdve a Magyar Rádiót is minden évben meghívták (az akkori „keleti blokk” rádiói közül elsőként). A fesztiválon minden meghívott rádió bemutathatta egy órányi műsorát a francia zenei adón, és ez újabb motivációt adott a kísérletek folytatására – így készült el Ibsen Peer Gynt-jének sztereó felvétele, amelyben öt jelenetet kvadrofon technikával rögzítettek (dramaturg: Mesterházi Márton, rendező: Varga Géza).

1987-ben készült az utolsó olyan hangjáték, amit a nagyközönség valóban kvadrofon hangtérben is meghallgathatott a Hangzáskultúra napján, két sztereó rádiókészülék segítségével, a Bartók és a Petőfi sztereó csatornák összekapcsolásával. Ez volt a „Kirepülés”, amivel a mérnökök – Ujházyval az élen – egy teljesen új akusztikai alkotásmódot valósítottak meg.

Az „Istvános” tanár, mentor és példakép

A szakmai tudás átadása vezette Ujházyt a tanári pálya felé: több generáció hangmérnökeit és zenei rendezőit indította el a pályán. Ő alkotta meg a „Hangkultúra” tantárgyat, amelynek az ötletét a nemzeti alaptantervben megjelenő vizuális kultúra tantárgy adta: „hiszen ha a képnek van kultúrája, akkor a hangnak miért nincsen?” – gondolta. „Hát legyen!” – és így került be a tantárgy elsőként a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola órarendjébe. Azután hamar önálló tanszakká nőtte ki magát az erre épülő képzés, amolyan „Istvános különlegességként”. Ujházy szinte ösztönösen felismerte, hogy a hangfelvétel-készítés művészetét csakis zenei oktatási intézményben lehet eredményesen tanítani, illetve azt is érezte, hogy a fiatal, középiskolai intervallum a legkedvezőbb időablak erre, mert a 14-18 évesek még formálhatók, a hallásuk könnyen alakítható, és ekkor lehet őket igazán pályára állítani. Az időközben felépült Szent István Zeneház (amelynek tervezésében és építésében Ujházy kulcsszerepet játszott) pedig méltó helyszínt biztosít a képzésnek, ugyanis az itt megrendezett koncertek kiváló terepet adnak még a mai napig is a stúdiógyakorlatoknak.

A hangkutúra tanszak alapításával Ujházy egyedülálló képzést keltett életre Európában, ezzel modellt állítva ennek a területnek az oktatásában. A „hangkultúra” és a „hangfelvételi műelemzés” tantárgy hamar népszerű lett, és több egyetemen is része lett a képzésnek, például a BME-n, az Óbudai Egyetemen, a Zeneakadémián, a Gödöllői Egyetemen és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ezek a különleges kurzusok hiánypótló módon hidat képeztek a mérnöki és a zenei gondolkodásmód között, és Ujházy minden alkalmat megragadott, hogy a jövő zenei és hangmérnöki gondolkodását formálja.

Kritikus füllel

Szakmai munkája nem állt meg a stúdióknál és az oktatásnál, ugyanis rengeteg cikke és jegyzete jelent meg (például a Gramofon magazin hasábjain), illetve A hangfelvétel dicsérete című könyve olyan hiánypótló alapművé is vált, ami felhívja a figyelmet a hangfelvételben rejlő szépségekre. Külön említést érdemel rádiós műsora, a „Kritikus füllel”, amelyben hangzásesztétikai és technikai szempontból is elemezte a hangfelvételeket. Egyedi látásmódja, sajátos humora és meglepő meglátásai miatt ez a műsor igazi szakmai csemege volt úgy a zenészeknek, mint a hangtechnika iránt érdeklődőknek. Elemzéseit ugyanolyan kreatív igényesség jellemezte, mint amilyenre ő is törekedett egy felvétel elkészítésénél a keverőasztal mögött.

Öröksége

Ujházy örökségét nem csupán a számos nívódíj fémjelzi, hanem leginkább az a maradandó hatás, amelyet a hangrögzítés hazai történetében, valamint a felnövekvő generációk oktatásában hagyott. Sosem felejtette el hangsúlyozni, hogy a technikai eszközök csak akkor érnek valamit, ha művészi célt szolgálnak. Máig is él az az általa örökül hagyott szemlélet, hogy a hangfelvétel egyszerre mérnöki tudomány és művészet. Ujházynak köszönhetően ma másképp hallgatjuk a hangfelvételeket, mert olyan finomságokra is kinyitotta az érdeklődők füleit, amelyeket az elemzései nélkül talán sosem hallanánk meg.