Ludwig Van Beethoven: VII. szimfónia, op.92
- Poco sostenuto – Vivace, II. Allegretto, III. Presto, IV. Allegro con brio
—
Kodály Zoltán: Marosszéki táncok
Liszt Ferenc: Les préludes S.97
Vezényel: Medveczky Ádám
Az ókori görögök szerint a tánc az isteni erő megnyilvánulása, amely az embert az élet örömeinek és szenvedéseinek elviselésére tanítja. Időtlen, halhatatlan jelenség, amely évszázadok óta átszövi az európai kultúrát – s amely Beethoven vagy Liszt művét, akárcsak egy évszázaddal később Kodály táncait is, az életöröm eksztázisával és a közösségi tánc ősi erejével hatja át.
Beethoven 1811 nyarát a csehországi Teplitzben Homérosz időtlen eposzainak olvasásával – és szokatlan módon – élénk szellemi közegben töltötte. A láthatóan felfrissülve Bécsbe visszatérő zeneszerző ekkor fogott hozzá merőben új hangvételű szimfóniájához. Az 1812-ben bemutatott VII. szimfónia még kortársait is megdöbbentette: a mindent felülmúló életöröm, az árnyak nélküli ragyogás legpompásabb megnyilvánulása lett a zeneszerző életművében. A szimfónia uralkodó eleme a ritmus, amely hol derűsen lüktető, hol kirobbanó, száguldó daktilusaival összeköti a négy tételt. A nyitótétel hosszú, lassú bevezetése valóságos táncos örömünnep zenei képében teljesedik ki. A második tételben szomorúság és vigasztaló szeretet váltakozik, ahogy Szent Ferenc Naphimnuszában olvassuk: „ Derüt és borút bölcsen szétosztva küldesz ránk.”. Az álomképet a scherzo-tétel játékos kergetőzése, és a lassú rész nyugodt, népies zarándokének-témája űzi messze, és a negyedik tétel féktelen bacchanáléjában oldódik fel, ahol különleges táncritmusok valóságos vad örömmámorban egyesülnek.
Beethovenhez hasonlóan Kodály is a zene ősi, közösségi gyökereihez fordult ihletért az 1920-as években, s az Erdélyben gyűjtött hangszeres dallamokat felhasználó, 1927-ben zongorára komponált Marosszéki táncokban, majd egy évvel később a zenekari változatban idézi fel az egykori „Tündérország”, a történelmi Magyarország képét. Kodály e népzenei anyagot mintegy körtánc-szerűen, rondó formában rendezi el. A rondótémának – ugyanúgy, mint a Galántai táncok rondó témájának – himnikus ereje van. A különböző karakterváltozatokban visszatérő verbunkos rondótémát változatos epizódok keretezik (ABACADAE). A gyors táncdallamoktól a furulyaszót idéző, improvizatív lassú szakaszokon át a lendületes kanásztáncig fokozódó ívben a tánc közösségi ereje és elementáris vitalitása válik a mű mozgatórugójává.
„Vajon mi egyéb a mi életünk, ha nem előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen zenéhez, amelynek első és ünnepélyes akkordját a halál szólaltatja meg?” – írta 1844-ben Liszt Ferenc a Les préludes című szimfonikus költeményének programjában, amely a romantika egyik legjellegzetesebb műfajának mintapéldája. Valóban, életünk nem egyéb, mint előjátékok sorozata az örökkévalósághoz. Bár ma már tudjuk, e program utólagos hozzátétel, mégis a mű Lamartine Költői elmélkedések című költeményével összhangban az emberi élet különböző állomásait – a vágyakozást, a szerelmet, a természettel való harmóniát, majd a küzdelmet és a diadalt – egymásba alakuló zenei képekben jeleníti meg. A mélyből felfelé törő, fokozatosan kiteljesedő bevezetésből bontakozik ki a mű alapeszméjének hősi témája, amely a darab folyamán újabb és újabb alakban tér vissza. A lágy szerelmi dallamok, a pásztori idill nyugalma és a harci riadó drámai kitörése mind ugyanannak az alapgondolatnak különböző megnyilvánulásai: az élet ellentmondásos, mégis egységes teljessége. A mű végén ismét felhangzó, diadalmasan kitáguló főtéma, valóságos apoteózis, ami mintegy összegzi e „prelűdök” sorát, és azt hirdeti, hogy az élet – minden küzdelmével és szépségével együtt – gazdag és felemelő előjátéka annak az ismeretlennek, amely felé tart.