Giuseppe Verdi: Nabucco- nyitány

Max Bruch: e-moll kettősverseny hegedűre és brácsára, Op.88

I. Andante con moto – Allegro

II. Romanze: Andante

III. Finale: Allegro molto

—

Hector Berlioz: Messe Solennelle

I. Kyrie

II. Gloria

III.  Credo

IV. Sanctus

V. O salutaris hostia

VI. Agnus Dei

Közreműködik:

Kerényi Réka (hegedű)

Zárbok Zita (brácsa)

Vámos Emma – szoprán

Szerekován János – tenor

Bán Balázs – basszus

Szent István Király Oratóriumkórus (karigazgató: Záborszky Kálmán)

Vezényel: Safarek Krisztián

A romantika arcai

„A zene nem akar többé megmaradni hangok egyszerű láncolatának, hanem költői nyelvvé kíván válni…” – írta Liszt Ferenc, megragadva a 19. századi zene esszenciáját. És valóban: a romantika zeneszerzői számára a hangok már nem pusztán formákat, hanem gondolatokat, szenvedélyeket és eszméket közvetítettek. E korszak gazdag zeneirodalmából válogató koncertünkön egyszerre találkozhatunk Giuseppe Verdi operaszínpadával, Max Bruch késő romantikus lírájával és Hector Berlioz monumentális egyházzenéjével, amelyeket különbségeik ellenére ugyanaz a kérdés foglalkoztat: miként válhat a zene a közösség és az egyén legmélyebb érzelmeinek megszólaltatójává.

Verdi Nabucco című operájának nyitánya a korszak valóságos jelképévé vált a korabeli közönség számára. A fanfárok ünnepélyes bevezetője, a lírai dallamok és sodró ritmusok nemcsak az opera legfontosabb motívumait idézik meg, de a bibliai történet szabadságvágyát is, mely korszakokon átívelő jelképe lett a nemzeti önrendelkezésnek.

Max Bruch e-moll kettősversenye ezzel szemben a klasszikus versenymű hagyományait folytatja, a hegedű és a brácsa bensőséges dialógusára épül. A zeneszerző Brahms kortársaként e kései művében is tudatosan kitartott a romantika dallamközpontú eszménye mellett, távol tartva magát Wagner és az Újnémet Iskola formai újításaitól. Concertója nem a virtuozitás látványosságára épül, hanem a hangszerek éneklő párbeszédére. Gazdag dallamvilága, finom hangszerelése és korábbi műveiből visszaidézett motívumai egy olyan szerző portréját rajzolják meg, aki élete végén is rendületlenül hitt az abszolút zene eszméjében.

Hector Berlioz ritkán hallható korai miséje, a Messe Solennelle ugyancsak különleges lenyomata a korszaknak: egyszerre tekint vissza a francia egyházzene hagyományára és előlegezi meg a zeneszerző későbbi monumentális alkotásait. 1824-ben a mindössze huszonegy éves Berlioz már ekkor rendkívüli érzékkel formálta egységgé a liturgikus szöveget, a drámai kifejezést és a nagyzenekari hangzást. Jóllehet a szerző úgy hitte, hogy a partitúrát megsemmisítette, a mű 1992-es újrafelfedezése révén bepillantást nyerhetünk a fiatal Berlioz forradalmi zenei gondolkodásába, miközben kortársainak – mindenekelőtt Cherubininek – hatása is jól érzékelhető benne. A szólistákra, kórusra és nagyzenekarra komponált, tizennégy tételből álló mise számos részlete ugyanis Berlioz későbbi műveiben is
visszhangra talál: a Gratias témája például a Fantasztikus szimfónia „Scène aux champs” (Jelenet a mezőn) című tételében tér vissza.