Wolfgang Amadeus Mozart:

– Adagio E-dúr, K. 261, hegedűre és zenekarra

– Rondó C-dúr, K. 373, hegedűre és zenekarra

– 40. (g-moll) szimfónia, K. 550

I. Molto allegro, II. Andante, III. Menuetto: Allegretto – Trio, IV. Finale: Allegro assai

—

Johannes Brahms:

– 1. (c-moll) szimfónia, Op. 68

I. Un poco sostenuto – Allegro, II. Andante sostenuto, III. Un poco allegretto e grazioso, IV. Adagio – Più andante – Allegro non troppo, ma con brio

Hegedűn játszik és vezényel: Baráti Kristóf

Míg Wolfgang Amadeus Mozart húszéves koráig szinte egész Európát bejárta, koncerteket adva a fiatal géniusz tehetségén ámuló főúri udvarokban, addig az alig húszesztendős Johannes Brahms egyetlen találkozással írta be magát a zenetörténetbe: a Schumann házaspár azonnal felismerte kivételes zsenijét. Clara Schumann naplójában így emlékezett első találkozásukra: „Óriási jövő áll előtte. Micsoda ihlető forrás lehet majd számára, ha egyszer zenekari művek komponálásába fog!” Robert Schumann pedig néhány héttel később Új utak (Neue Bahnen) című írásában egyenesen Beethoven méltó örököseként mutatta be a fiatal zeneszerzőt. Két géniusz, két különböző korszak, mégis ugyanaz a rendkívüli alkotói igény: Mozart a bécsi klasszika nyelvét formálta páratlanná, Brahms pedig közel egy évszázaddal később ugyanehhez a hagyományhoz nyúlt vissza, hogy abból a romantika egyik legjelentősebb szimfonikus életművét teremtse meg.

Mozart E-dúr Adagiója és C-dúr Rondója pályájának fordulópontján keletkeztek, amikor a salzburgi udvar szolgálatában állva már Bécs szabadsága felé tekintett. Jóllehet, mindkét mű a salzburgi udvar hegedűse, Antonio Brunetti számára íródott, messze túlmutatnak alkalmi rendeltetésükön. Az Adagio operai ihletésű, éneklő dallamaival a hegedű lírai arcát mutatja meg, míg a Rondó könnyed eleganciája és játékos virtuozitása már a bécsi klasszika kiforrott stílusát előlegezi.

Mozart élete utolsó éveiben komponált három nagyszabású szimfóniájához tartozó nagy g-moll szimfónia ellenben a fájdalom, a tragikum hangján szólal meg. Viharos, szaggatott első tételét az Andante vonós szólamainak bensőséges hangja váltja fel, melyben nem találunk feloldásra: sötét és világos harmóniák váltakoznak, súrlódó disszonanciák kíséretében. A Menüett is inkább démoni karakterű, semmint táncos, amely csak a trió dúr harmóniáiban válik oldottá, s a szimfónia zárótétele is szorongattató marad: vad futamaiban a nyitótétel fájdalmas hangja elevenedik meg, mely végigkíséri a teljes művet.

Beethoven nagyszabású életműve árnyékában Brahms közel másfél évtizeden át dolgozott első szimfóniáján, miközben újra és újra félretette a partitúrát. Az I. c-moll szimfónia végül 1876-ban született meg, melynek jelentőségét a kortársak is azonnal felismerték: Hans von Bülow találóan „Beethoven tizedikjének” nevezte. A mű nem egyszerűen folytatja Beethoven szimfonikus hagyományát, hanem tudatos párbeszédet folytat vele. A drámai nyitótételből a bensőséges Andante és a nosztalgikus, szerenádszerű harmadik tétel kínál átmeneti feloldást. A hosszú, feszültséggel teli bevezetés után megszólaló Finale himnikus főtémája óhatatlanul Beethoven IX. szimfóniájának Örömódáját idézi. A Finale diadalmas C-dúrba érkezése így nem pusztán hangnemi feloldás, hanem egy csaknem húsz éven át érlelődő alkotói küzdelem beteljesülése is. Brahms első szimfóniája egyszerre tisztelgés a múlt előtt és egy új korszak kezdete: annak bizonyítéka, hogy a romantika a klasszikus hagyományból kiindulva is képes új, személyes és időtálló zenei világot teremteni.