Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – Nyitány K.527

Szergej Rahmanyinov:  I. (fisz-moll) zongoraverseny Op. 1.

I. Vivace, II. Andante, III. Allegro vivace

—

Ludwig van Beethoven: V. c-moll szimfónia Op. 67

I. Allegro con brio, II. Andante con moto, III. Scherzo: Allegro, IV. Allegro

Közreműködik:

Magyar Valentin (zongora)

Vezényel: Baráti Kristóf

Élhetünk-e következmények nélkül, s elfuthatunk-e végzetünk elől? Mi történik, ha a Kormányzó kőszobra visszatér, hogy magával rántsa a pokolba a csapongó Don Giovannit, vagy ha a „sors kopogtat” az ajtónkon? Szenvedély, tragédia, s maga a végzet hatja át Mozart, Rahmanyinov és Beethoven koncertünkön felcsendülő műveit, melyeknek a külső erőkkel, a belső korlátokkal és komoly döntések következményeivel folytatott küzdelmében végig ott feszül a felemelkedés lehetősége.

Mert, bár Mozart Don Giovanni nyitányának komor d-moll akkordjai és a súlyos, ünnepélyes zenei gesztusai a főszereplő végzetét vetítik előre: a Kőszobor elkerülhetetlen ítéletét idézik, a főszereplő ragyogó, energikus D-dúr futamokban megtestesülő féktelen életvágya mintha mit sem törődne a következményekkel. Miközben a tragédia és játékosság kettőssége feszül már a nyitányban is, Don Giovanni végül maga dönt úgy, hogy nem kér bocsánatot tetteiért, s önként követi a pokolba végzetét.

Rahmanyinov mindössze 18 évesen komponált első zongoraversenye a romantikus versenyművek hagyományából táplálkozik: Rahmanyinov összetéveszthetetlen stílusjegyei, túláradó érzelmesség és mesteri virtuozitás kettőssége jellemzi. A mű tragédiája valójában a concerto fogadtatásában áll: az 1892-ben a Moszkvai Konzervatórium Zenekarának kíséretében bemutatott művet a szerző nem játszotta többet az elkövetkező 25 évben . Minden felkérést visszautasított, arra hivatkozva, hogy a darab nem elég jó, s csak hosszú depressziója leküzdése után, több évtizedes zeneszerzői tapasztalattal a háta mögött vállalkozott 1917-ben az átírására, miközben ő is tudta: fiatal kora minden frissessége, reménye benne van zongoraversenyében.

Jóllehet Beethoven ötödik szimfóniája mára a Sors közismert jelképének számít, hihetetlen robbanásszerű energiája, drámai küzdelme és a világmegváltó végső győzelembe vetett hite saját korában megdöbbentő erővel hatott közönségére. Első vázlatai már az Eroica-szimfónia befejezésétől, 1803-tól datálhatóak, bár előadására csak 1808-ban, hírhedt négyórás koncertjén került sor 6. szimfóniájával, C-dúr miséjével és Karfantáziájával együtt. Monumentális moll hangnemű nyitótételének szinte minden ütemében visszhangzik a híres kopogó motívum fokozva a tétel vészjósló karakterét, melyet bensőséges két, egymással rokon témára épülő Andante con moto tétel követ. S mintha csak új erőre kapna a zene: a Scherzo helyét elfoglaló Allegro és a szorosan hozzáfűzött Finale a tétel dramaturgiai csúcspontja. A lassú, szorongattató, gomolygó átvezetésből a győzelem fanfárjai harsannak fel. Beethoven végső győzelembe vetett őszinte bizalma, a Fidelio szabadsága ölt testet a zárótételben olyan erővel, hogy ma is elhisszük, a sötét, drámai c-mollból elérhetünk a  felszabadító C-dúr fináléig, létezik felszabadulás.