Szergej Rahmanyinov: Holtak szigete Op. 29

Szergej Rahmanyinov:  II. c-moll zongoraverseny Op. 18

I. Moderato

II. Adagio sostenuto

III.  Allegro scherzando

—

Szergej Rahmanyinov: Harangok Op. 35

I. Az ezüst szán harang (Allegro ma non tanto)

II. Az esküvői aranyharang (Lento)

III.A hangos vészharang (Presto)

IV. A gyászoló vasharangok (Lento lugubre)

Közreműködik:

Pellet Sebestyén (zongora)

Gebe-Fügi Renáta – szoprán

Horváth István – tenor

Anatolij Fokanov – bariton

Szent István Király Oratóriumkórus (karigazgató: Záborszky Kálmán)

Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium Női- és Férfikara (karigazgató: Soltész Éva, Safarek Krisztián)

Vezényel: Kovács János

Veszteség, remény és megbékélés – november végi koncertműsorunk dramaturgiai íve a zeneszerző, a 20. század ünnepelt sztárzongoristájának pályáját egyaránt jelképezheti. Rahmanyinov, az orosz romantikus iskola utolsó nagy alakja, életművében különös érzékenységgel kutatta az emberi lélek mélységeit: zenéje egyszerre hordozza a honvágy, az elmúlás, a hit és a feloldás hangjait. A Holtak szigete című szimfonikus költemény Rahmanyinov talán legboldogabb időszakában, két kislánya születése idején keletkezett 1908 –1909-ben a svájci festőművész, Arnold Böcklin szuggesztív festménye nyomán. A festményen a sötét vízből meredeken felfelé törő, komor ciprusok által övezett sziklaszirtek a holtak csöndes otthonát őrzik. A táj komor, csak egy kis csónak látható hajósával: e megtört ősz alak búsan mered a holtak kapujának sötétségbe. Jóllehet, Rahmanyinov nem hagyott szerzői kommentárt a mű értelmezéséhez, a drámai zenemű a halotti mise, a Requiem híres Dies irae szekvenciáját is felidézi, mintha az utolsó ítélet hangjai szólnának. Minden idők egyik legnépszerűbb, a zongoristákat komoly kihívás elé állító II. c-moll zongoraversenye ellenben hosszú alkotói válság után született meg. A kudarc miatt mély depresszióval küzdő Rahmanyinov az amatőr muzsikus doktor, Dr. Nyikolaj Dahl hipnoterapeutával folytatott baráti beszélgetések hatására látott neki 1900 nyarán. Romantikus áradó dallamai, a zongora és zenekar kiegyenlített szerepe a lágy éji-zenét idéző második tétel és a hol szenvedélyesen áradó, hol könnyed táncra emlékeztető zárótétel teszik feledhetetlenné e gyönyörű versenyművet. A műsor záródarabja, a koncerttermekben ritkán felcsendülő Harangok (Kolokola) című kórusszimfónia 1913-ban, római tartózkodása alatt született, a szerző legtermékenyebb időszakában. Konstantin Balmont, a szimbolista orosz költő fordítása nyomán megismert Edgar Allan Poe azonos című költeménye ihlette Rachmaninov Harangok című művét, amelynek tételei az emberi élet nagy fordulópontjait járják körül: a születést, az ünnepet, a félelmet és a halált. Az első tételben a fiatalság gondtalan örömét a tenor szólista és a kórus kitörő, áradó dallamai, valamint a csengettyűk csillogó hangzása idézi meg. A második tétel szóképekben gazdag, ünnepélyes világában a boldogság és a beteljesülés érzését a szoprán szólista és a kórus emelkedett, patetikus hangvétele jeleníti meg. A Holtak szigete méltó párdarabjaként értelmezhető Harangok harmadik tétele már a félelem és a fenyegetettség birodalmába vezet: szinte haláltáncszerű látomás, amelyben a zenekar hirtelen dinamikai fordulatai és zaklatott gesztusai fölött a kórus rettegő kiáltásai törnek elő. Ezt a nyugtalanságot a zárótétel kérlelhetetlen, súlyos nagyharangjai váltják fel, amelyek az elmúlás végső csendjét és méltóságát idézik meg.