Bartók Béla: II. hegedűverseny (1938)

I. Allegro non troppo, II. Andante tranquillo, III. Allegro molto

—

Johannes Brahms: IV. e-moll szimfónia, Op. 98

I. Allegro non troppo, II. Andante moderato, III. Allegro giocoso, IV. Allegro energico e passionato

Közreműködik:

Kelemen Gáspár (hegedű)

Vezényel: Kelemen Barnabás

Johannes Brahms utolsó szimfóniáját és Bartók Béla nagy hegedűversenyét nem kevesebb, mint egy emberöltő választja el egymástól – ezt a távolságot pedig tovább mélyíti a 20. század zenei gondolkodásának és kifejezésmódjának átalakulása. Mégis összekapcsolja őket a zenén túli jelentés, valamint a hagyomány és újítás örök kérdése.

Bartók 1938-ban kezdett hozzá fiatal barátja, a Kodály Zoltánnál zeneszerzőként is végzett hegedűművész, Székely Zoltán kérésére hegedűversenyéhez, mely – mint Tallián Tibor megjegyzi – „abból a lírai és virtuóz vénából táplálkozik, amely a műfajt Beethoven, Mendelssohn és Brahms óta táplálja”.  A kompozíciós munka idején egyre feszültebbé vált Bartók körül a légkör: levelei tanúsítják, milyen aggodalommal figyelte Európa és Magyarország sorsát a német befolyás erősödésének idején. Talán nem véletlen, hogy ebben a bizonytalan világban Bartók a klasszikus formákhoz fordult. A mű szerkezete híd formájú: a szélső tételek szonátaformára épülnek, míg a középső tétel a szerző egyetlen zenekari variációs tétele. Az első tétel a hárfa és a vonósok sejtelmes hangzásából kibontakozó, verbunkos karakterű, szenvedélyes hegedűdallamra épül. A parlando jellegű főtéma hol romantikusan éneklő, hol lebegő, máskor groteszk gesztusokkal átszőtt alakban tér vissza. A lassú tétel hat részből álló variációsorozat: Bartók egyik legszebb dallamát különböző fénytörésekben mutatja meg – egyszer sóhajtozva, máskor könnyeden, tréfásan, vagy merészen ugrándozva, mely végül visszavezet az első tétel jól ismert hangvételéhez, immár lendületesebb formában. A sors és elmúlás gondolata Brahms IV. e-moll szimfóniájában is meghatározóvá válik. A középkori egyházi hangnemek, a barokk variációs gondolkodás és a romantika érzelmi gazdagsága itt különös egységbe rendeződik a klasszikus formafegyelemmel. Mégis, mint Kovács Sándor rámutat, a bachi harmóniavilágot és a bécsi klasszikus összhangzattant úgy alkalmazza, mintha végig arra törekedne, hogy a „régi dallam harmóniai kísérete egyetlen pillanatra se legyen szabályos”. A teljes mű így egy öregedő ember vallomásaként is hallható: a haláltudat, a sorssal való szembenézés, a múlt – a gyermekkor, az elképzelt és idealizált régi világ – felé fordulás, valamint az Örök törvénybe való belenyugvás egyaránt jelen van benne. Mindezt különös személyes fényben árnyalja a Clara Schumannhoz kötődő rejtett motívumvilág, amely mintha egy elveszített vagy elérhetetlen közelség emlékét őrizné. Az első tétel lírai, ereszkedő tercekből építkező főtémája és a ritmikusabb második gondolat között feszülő ellentét a feldolgozás során egyre drámaibbá válik, míg végül a visszatérés és a kóda egyetlen nagy összegzéssé olvasztja őket. A második tételben Brahms archaikus hangzásvilágot idéz: a fríg fordulatokkal és a mély vonósok éneklő dallamaival mintha az álom és valóság határán lebegő, távoli múlt tárulna fel. Brahms egyetlen valódi scherzo-jellegű szimfonikus tételét – amelyben a váratlan hangsúlyok és hangszerelési színek új energiát hoznak a műbe – a szimfónia csúcspontja, a monumentális passacaglia finálé követi. Egy rövid basszustémára épülő, folyamatosan változó variációsorozat bontakozik ki előttünk, amely egyre sűrűbbé válva végül az egész mű belső feszültségeit és emlékeit egyetlen tragikus, mégis méltóságteljes lezárásba sűríti.