Rimszkij-Korszakov: Spanyol capriccio op. 34

I. Alborada, II. Variazioni, III. Alborada, IV. Scena e canto gitano, V. Fandango asturiano

Persányi Zsófia: Zongoraverseny

—

Sosztakovics: V. d-moll Szimfónia Op.47

I. Moderato, II. Allegretto, III. Largo, IV. Allegro non troppo

Közreműködik:

Persányi Zsófia (zongora)

Vezényel: Horváth Gábor

A zenében testet öltő szabadság sokféle lehet: megnyilvánulhat a hagyománytól elszakadó stílusban, formában, a képzelet korlátlanságában, a hangszeres virtuozitásban vagy az igazság kimondásában, amelyre olykor csak a zene nyelvén van lehetőség. E gondolat köti össze a mintegy 140 évet felölelő koncertműsorunkat: Nyikolaj Rimszkij-Korszakov, Dmitrij Sosztakovics és Persányi Zsófia nagyzenekari műveit a romantikától a kortárs zenéig.

A cári Oroszországban nevelkedett Rimszkij-Korszakovot kezdetektől vonzották a mesék és egzotikumok: az orosz népzenét gyűjtő, új zenekari hangszínekkel kísérletező komponista életművét javarészt e varázsvilág zenei megjelenítésének szentelte.

Bár Rimszkij-Korszakov sohasem járt az Ibériai-félszigeten, feltehetőleg a Spanyolországért rajongó orosz mestere, Glinka nyomán talált rá a spanyol táncokra, amelyek nagyszerű lehetőséget kínáltak a kísérletezésére, a hangszínek állandó váltakozására. Az eredetileg hegedűversenynek szánt Spanyol capriccio igazi főszereplője maga a zenekar. Ahogy Rimszkij-Korszakov fogalmazott: a változó hangszínek, a különböző hangszerekre szabott dallamok és a rövid szólista-kadenciák „nem a hangszerelés ruháját, hanem magának a kompozíciónak a lényegét alkotják”. Az öt megszakítás nélkül következő tételben a hajnal (Alborada), a variációk, a cigányjelenet és az asztúriai fandangó szinte kaleidoszkópszerűen váltják egymást.

De mit jelent a szabadság a 21. századi zeneszerző számára? A zongoraművész-zeneszerző Persányi Zsófia concertója műfajában szorosan kapcsolódik az európai zenei tradíciókhoz, miközben saját hangján reflektál a jelenre.

Sosztakovics V. szimfóniája már egészen más értelemben beszél a szabadságról. Az 1937-ben, a sztálini terror csúcspontján komponált mű látszólag megfelelt a hivatalos elvárásoknak, valójában azonban az emberi méltóság és a belső ellenállás drámája. Az első tétel feszültsége és lázadása után keserű iróniájú scherzo következik, majd a rendkívüli erejű Largo a reménytelenség és a vigasz egyik legmegrendítőbb zenei megfogalmazása. A diadalmasnak tűnő finálé pedig mindmáig vita tárgya: valódi győzelem szól belőle, vagy – ahogyan maga a zeneszerző utalt rá – a diktátort ünneplő, üresen csillogó kényszerű ováció? Éppen ez a kétértelműség teszi a művet a 20. század egyik legnagyobb szimfonikus vallomásává.