Lajkó István: „A zongora határai érdekelnek”

Lajkó István számára a zongora nem csupán hangszer, hanem a legtökéletesebb eszköz egy egész zenekar erejének és harmóniájának közvetítésére. Az Istvános gyökerektől a nemzetközi katedrákig ívelő pálya során a művész megőrizte alázatát és kíváncsiságát. Februári koncertje kapcsán – ahol több szerepben is bemutatkozik – az átiratok létjogosultságáról, a tehetséggondozásról és a hazatérés élményéről is beszélgettünk.

– Több szállal kötődik a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolához. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?

– Rengeteg élményem van, de a legmeghatározóbb még csak nem is a zongorához kötődik. Diák voltam, amikor a Nemzeti Sportcsarnokban adtuk elő Orff Carmina Buranáját, ahol egy 800 fős kórus tagjaként énekelhettem. A monumentális hangzás, a hatalmas zenekar és az énekkar közös lüktetése elemi erővel hatott rám; ott éreztem meg először a közösségi zenélés valódi súlyát.

– Nem volt biztos, hogy a zenei pályát választja. Mikor dőlt el, hogy zongoraművész lesz?

– Ez tulajdonképpen a véletlen műve volt. Eredetileg gitározni vagy dobolni szerettem volna, talán úgy, ahogy minden fiatal, de a zeneiskolában, ahová kisiskolásként jártam, épp nem volt szaktanár, így maradt a zongora mint alaphangszer. A nagy áttörés már a Szent Istvánban történt. Kőrösiné Belák Erzsébet tanított, aki egy alkalommal feladta Chopin esz-moll polonézét. Amikor a legközelebbi órán eljátszottam neki, szinte felkiáltott: „Hát te tehetséges vagy!” Ez a mondat adott egy olyan lökést, ami egyértelműen a zenei pálya felé irányított. Megszállottan érdeklődtem a hangszer repertoárja iránt, emlékszem, éjszakánként felhúztam az órát hajnali kettőre vagy háromra, hogy a Bartók Rádió éjszakai műsorából magnókazettára vegyek olyan ritkaságokat, amelyek érdekeltek.

– Meg lehet fogalmazni, mi az, amit a Szent Istvánban kapott, amiért egy interjúban úgy fogalmazott: büszke, hogy Istvános lehetett?

– A Szent Istvánban a tanárok reggeltől estig gondját viselték a diákoknak; nemcsak a képzésünkre, hanem az emberi formálódásunkra is figyeltek. Ez a tehetséggondozás legnemesebb formája: ha látták, hogy valaki zongoristaként indult, de istenadta tehetsége van az énekléshez, segítettek neki pályát változtatni. Nem hagyták elkallódni a gyerekeket. Bár én külsősnek számítottam – a közismereti tárgyakat ugyanis egy spanyol kéttannyelvű gimnáziumban végeztem –, mindig otthon éreztem magam a konziban.

– Legközelebb február 21-én, a Vigadóban játszik együtt a Szent István Filharmonikusokkal. A koncert az átiratokra fókuszál, nem mellesleg legutóbbi lemezére is orosz zeneművek átdolgozásait rögzítette. Mi vonzza az átiratokban, miközben a zongora irodalma szinte kimeríthetetlen?

– Prokofjev szavaival élve: „a zenei anyag nem vész el, csak átalakul”. Engem kifejezetten a hangszer határai érdekelnek, ugyanis – és ezt már Liszt Ferenc is így gondolta – a zongora kicsit több mint hét oktávja és az ember tíz ujja elegendő akár száz ember, vagyis egy nagy szimfonikus zenekar együttjátékának visszaadásához. Számomra éppen emiatt a zongora a legmagasabb rendű hangszer. Az átirathagyomány már Bachnál és Mozartnál is jelen volt, de Liszt emelte ezt művészi rangra, népszerűsítési és köznevelési szándékkal. Ő nem csupán lejátszotta a műveket, hanem új dramaturgiai összefüggéseket mutatott fel bennük. A mostani koncert koncepcióját Solymosi-Tari Emőke Széchenyi-díjas zenetörténész alkotta meg, aki 1997 óta szerkesztője és műsorvezetője a Pastorale-sorozatnak – ő is hallotta legutóbbi, Hungarotonnál megjelent lemezemet és megfogalmazódott benne, hogy érdekes lenne megmutatni egy koncerten belül eredeti műveket és azok átiratait.

– Hol húzódik a határ a tiszteletteljes adaptáció és egy új, önálló mű születése között?

– Erre szintén Liszt művészete a legjobb válasz. Ő precízen megkülönböztette a transzkripciókat – amelyek hűek az eredetihez – és a szabad parafrázisokat. Az operafantáziáinál például sokszor egy teljesen új, önálló kompozíció született, más zeneszerzők motívumait is felhasználva. Olyan tematikus kapcsolatokat hozott létre, amelyek az eredeti operában talán fel sem tűnnek. Ez nem öncélú virtuozitás volt a részéről, hanem az ihlető forrás iránti legmélyebb alázat és zsenialitás ötvözete.

– Amikor most visszatér a Szent István Filharmonikusokhoz, változik a játéka attól, hogy ismerős arcok veszik körül?

– Mindig felemelő érzés, amikor egykori osztálytársak mosolyognak vissza rám a pultok mögül. Ez egyfajta közös nyelv, amelyet nem kell magyarázni. A hazatérés itt nem közhely: az előadás ilyenkor a közös gyökerekből táplálkozik.

– A koncert második felében Schubert Wanderer-fantáziáját játssza Liszt zenekari változatában. Mi az, amit a zenekar hozzá tud adni ehhez a műhöz?

– A darab nehézségéről a legenda úgy tartja, hogy még Schubert számára is szinte lejátszhatatlan volt. Én úgy érzékelem, hogy Liszt a zenekari hangszereléssel egyfajta monumentális támaszt adott a műnek, ami így már egyértelműen a nagy zongoraversenyek irányába mutat. Virtuóz darab, de beleillik abba a koncepcióba, hogy a koncert során egyrészt magam is több szerepben – szólóban és dalkísérőként is – bemutatkozom, másrészt a közönség fültanúja lehet a zongora számtalan arcának.

– Budapesten és Németországban is tanít. Mi az, amit a művészetéből átad a fiataloknak?

– A zene szeretetét és az alázatot. Azt, hogy a lexikális tudás – a historikus előadásmód vagy az artikuláció ismerete – ne korlátozza, hanem segítse az interpretációt. Szeretném, ha a tanítványaim kifinomult művészek lennének, akik az érzelmi intelligenciájuk révén képesek gond nélkül ráhangolódni muzsikustársaikra. Egy igazi művésznek tudnia kell, mikor ő a legfontosabb láncszem, és mikor kell alázattal szolgálnia a társait. Ez elengedhetetlen.

– Milyen év vár önre 2026-ban?

– Azt hiszem, rendkívül színes. A Pastorale-koncert után Olaszországban adok Liszt-esteket, és tartok mesterkurzust Bolognában. Szabó Ildikó csellóművésszel Belgiumban koncertezünk, és Csővári Csilla énekművésszel – aki a februári koncerten is fellép – dalestet adunk a Magyar Rádióban.