Június 8-án kerül sor a Szent István Filharmonikusok Gaudeamus sorozatának szezonzáró koncertjére, melynek keretében Richard Strauss, Brahms és Csajkovszkij művei kerülnek elő. Az est egyik szólistája Vedres Péter fiatal fagottművész lesz, akivel egykori Istvánosként beszélgettünk.

– Viszonylag későn, tizenkét évesen kezdtél fagottozni. Hogyan találtál rá a hangszerre?

– Valóban nem volt egyenes az utam. Zenész családba születtem, de két év zongorázás után inkább a foci és a kosárlabda kötött le. A szomszédunkban lakott Bokor György fagottművész – akkoriban a szentendrei zeneiskola igazgatója –, aki egy alkalommal megkérdezte édesanyámat, hogy tanulok-e valamilyen hangszeren. Végül elmentem hozzá, s bár az elején megküzdöttem vele, mégis elkezdtem érezni valamiféle belső elköteleződést a fagott felé. Később Siposné Varga Edit fagottművész lett a tanárom, a felvételire ő készített fel.

– A Szent István Zeneművészeti Szakgimnáziumba jelentkeztél. Az ott töltött évek megerősítettek a döntésedben?

– Egy nagyon összetartó, sokszínű és szakmailag kimagasló közösség részese lehettem, miközben valós képet kaptam arról, mennyi energiát kell befektetni, hogy fejlődni tudjak. Reggel héttől este nyolcig bent voltunk: gyakorlás, közismeret, aztán pedig zenei órák. A legtöbbet a főtárgytanáraimnak, Keszler Györgynek és Hartenstein Istvánnak köszönhetem; az ő útmutatásaik alkotják mai, profi zenekari létem alapját.

Vedres Péter a Szent István Zeneház teremavató ünnepségén – forrás: SztIF

– A konzervatórium után Pécs, majd az Európai Unió Ifjúsági Zenekara (EUYO) következett.

– Pécsett dr. Herpay Ágnes fagottművésznél fedeztem fel igazán a hangszerem technikai lehetőségeit, s azt a kíméletlen precizitásra való törekvést, amit ő a zenei kifejezés terén elvárt. Itt szeretném megemlíteni Antal Mátyás nevét is, aki már az egyetem után, a fúvósötösünkkel végzett munka során mintegy „külső fülként” világított rá arra, mennyire különleges és ezerarcú az én hangszerem. Ami pedig a zenekari munkát illeti, az a megtiszteltetés ért, hogy 2020-ban és 2021-ben is tagja lehettem az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának, ahol a legkivételesebb karmesterek és hangszeres művészek társaságában sajátíthattam el a zenekari lét és működés alapvető elemeit. Megtapasztalhattam azt is, hogy milyen elképesztő kvalitású hangszeres játékosok vannak a fiatalok között, és hogy mennyire magasan van a léc egy-egy zenekari pozíció elnyeréséhez. Azt hiszem, ekkor döntöttem el végleg, hogy zenekari művész szeretnék lenni.

– Sokszor merül fel, hogy a fagott nem kap elég lehetőséget. Te hogyan látod a saját hangszeredet?

– Elsősorban én magam is zenekari hangszerként tekintek rá, hiszen viszonylag kevés a fagottra írt szólórepertoár. De azt is gondolom, hogy ha egyszer egy zeneszerző felfedezi magának és ráérez a karakterére, ott csodák tudnak születni. A fagottban minden benne van a játékosságtól a mély lírán át egészen a drámai erőig. Erre az egyik legjobb példa éppen Richard Strauss Duett-concertinója.

– A darabot Horváth Péter klarinétművésszel adjátok majd elő június 8-án a Zeneakadémián. Ezek szerint tudatosan választottátok?

– Tettünk egy javaslatot Záborszky Kálmánnak, aki nyitott volt az ötletre. Richard Strauss ebben a darabban a szépség és a szörnyeteg találkozását jeleníti meg. Kezdetben a klarinét, azaz a szépség tart a szörnyetegtől, de a második tételben elhangzik egy lírai fagottszóló, ami mindent megváltoztat. A zárótétel már egy közös tánc, az egymásra találás ünnepe. Ebben a műben tényleg megmutathatom, mennyire sokoldalú hangszer a fagott.

– Mennyire szokatlan számodra a szólista szerepkör?

– Bár egyetem alatt sokat versenyeztem szólódarabokkal, a közös zenélés közelebb áll hozzám. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában és a Szent István Filharmonikusoknál is játszom, ahol nap mint nap részese lehetek a közös alkotásnak. Számomra ez a Strauss-mű is inkább kamarazene: egy mély párbeszéd a klarinét, a fagott és a zenekar között.

Vedres Péter a Szent István Filharmonikusok tagjaként a 2026. január 18-i Gaudeamus-koncerten – fotó: Andrasovszky Péter

– A koncerten Baráti Kristóf vezényel. Mennyiben más egy olyan karmesterrel dolgozni, aki maga is világhírű szólista?

– Baráti Kristóffal sokszor volt már szerencsém együtt dolgozni. Egyes projektekben karmesterként volt jelen, máskor szólistaként. Fantasztikus zenész, akinek nemcsak elképesztő hallása van, de olyan energiákat mozgat meg a próbákon, amilyeneket kevesen. Mivel ő is gyakorló zenész, pontosan érzi a muzsikusok reakcióit; karizmája és jelenléte pedig a zenekart és a közönséget is magával ragadja.

– Mik számodra a közeljövő feladatai?

– Szeretném megőrizni a sokszínűséget. Ahogy említettem, a szimfonikus zenekari munka mellett fontos számomra a kamarazene – például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral való közös projektek –, és visszük tovább a fúvósötösünket is. Azokból a pillanatokból töltekezem, amikor páran összeülünk, és egy műhelymunka során közösen létrehozunk valamit. Ezért érdemes ezen a pályán lenni.