Istvánosok 26. - Erdős Róbert: „Nagy kiváltság, hogy Istvános lehettem”

Záborszky Kálmán karnagy úr az első perctől a szárnyai alá vett, sosem felejtem el a Szent István Szakgimnázium felvételijét. Megyek ki az iskolából nagy boldogan, hívom anyukámat, hogy na, remélem, jól sikerült. Erre jön az igazgató úr, akkor még ő vezette az iskolát, megáll az autójával, leengedi az ablakot, és azt mondja: “Hogy is hívják magát?” Mondom, Róbert. “Robikám, jó volt ez, jó volt ez.”

Rá egy hétre vagy kettőre jött az eredmény, hogy bekerültem az iskolába. 2014 szeptemberében indult a tanév, szól a telefon: “Halló, Záborszky Kálmán.” Ó, mondom, igazgató úr, karnagy úr. “Róbert jöjjön be, az Add a kezem, nem disznólábban van egy szerepe.”

Így indult. És azt kell, hogy mondjam, hogy odáig épült a mi kapcsolatunk, hogy az esküvői tanúm és a násznagyom is ő volt. Apai jobb kezet nyújtott nekem egy nehéz időszakban, amikor szükségem volt állandó tartózkodási helyre, ő pedig befogadott a saját lakásába. Akkor kialakult köztünk egy külön szakmai, és külön baráti kapcsolat. Szinte családtag. A gyerekeivel én is, meg a feleségem is nagyon jóban vagyunk, de az a lényeg, hogy mi kettéválasztjuk a szakmát meg a magánéletet. Már vagy kétszer is szerveztem neki erdélyi kirándulást, közösen elmentünk, medvét lestünk.

Nagyon sok lehetőséget kaptam tőle. Énekelhettem a Szent István kórusban, hallhattam nagy operaénekeseket, és számos zeneművel megismerkedhettem. Különleges embernek, azért is, mert amikor igazgató volt, minden egyes tanárt, minden egyes diákot ismert, minden egyes vizsgának az elnöke ő volt, a fejedre koppintott, ha valami nem volt jó, vagy éppen a tanár fejére. Közvetlen kapcsolata volt nem csak velem, de mindenkivel. A kóruspróbákon a szünetben mindig felmentünk az irodájába, kicsit beszélgettünk a közéleti problémákról, kérdésekről, egy kis politika, egy kis család. Az az öröm számomra, hogy ezeket valójában nem én kezdeményeztem.

Erdélyiként nagy kiváltság, hogy bekerülhettem ebbe a családba. Záborszky Kálmánról tudtam, hogy nagy név, meg az édesapjával is kétszer találkozhattam, ami nagyon nagy élmény volt. Ha csak ennyi jutott nekem ebből a szakmából vagy életből, akkor ez már nekem untig elég. Ez egy áldás, mert egy nagyszerű ember. És az édesapja is az volt.

A Szent Istvános évek után felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahol öt év tanulmány után lehetőségem nyílt egy kapcsolat révén kikerülni Milánóba. Most visszavezetett az utam, de a Szent István után jártam az Operaházban is, kaptam lehetőségeket megmutatni a tehetségemet kisebb szerepekben. A Kolozsvári Operaházban nagyobb szerepeket is játszhattam. Volt a szolnoki Szigligeti Színházban is egy Víg özvegy sorozat Szinetár Miklós tanár úrral, meg hát nem titkolom, hogy Molnár Piroska színművésznő is ugyanolyan közvetlen kapcsolatot ápol velem, mint Záborszky Kálmán.

A szakma nagyjait azért is könnyebb volt megismerni, mert jó alapból indultam, ez az alma materem, bár Marosvásárhelyen a művészeti líceum is adott egy jó alapot, de úgy érzem, hogy itt tanultam meg igazán mindent. Az itteni énektanárom volt az, aki kis fiatal erdélyi surmóból, aki “nem tudott viselkedni”, mármint, hogy volt egy kis nyersség a habitusomban is, meg a nyelvezetemben is, vezetett be a pesti kulturális elitbe, ahol vannak etikai szabályok, amiket ismerni kell. A legnagyobb örömöm, büszkeségem az, hogy most is itt vagyok. Van egy sorozat, amiben immár négy éve rendszeresen szerepelek, verset szavalok, prózát, dalokat, illetve áriákat éneklek, hol zenekarral, hol zongorával. Ez a Felfedező úton című sorozat, amelynek pont ma volt a négyszázadik előadása.

Marton Éva tanárnővel most kezd kialakulni egy munkakapcsolat köztünk, ami sok mindent tartogathat. Amikor lepecsételik a diplomát azzal, hogy akkor kész van az ember, akkor még hiányzik rengeteg készség, amit úgy érzem, tőle megkaphatok. Köszönöm neki azt, hogy befogadott, és hogy elkezdünk közösen dolgozni. Azt kell, hogy mondjam, hogy rettentő közvetlen ő is, mint általában a nagy, Kossuth-díjas művészek, akik alázatosak még mindig a szakmájukhoz, ahogy Záborszky Kálmán vagy Molnár Piroska is.

Ebben a rohanó világban egy kicsit néha átesünk a ló másik oldalára. Hinni kell, és alázattal kell a munkáját az embernek végezni. Mindegyik művésznek, akit említettem, a család fontos eleme, mert ahogy van egy ház, aminek, ha nem jó az alapja, akkor az egy idő után megsüllyed, a család is olyan alapot tud adni, hogy ha az jó, akár egy Eiffel-tornyot is rá lehet építeni. Jelenleg nekem is tervben van a családbővítésem, a feleségemmel már két-három éve élünk házasságot, úgyhogy most nekem van az a feladatom, hogy egy olyan családalapot teremtsek, amiből majd a következő generáció tud fejlődni, meg elindulni.

A Szent István kórusának van egy titkosított, belső szavazással megszavazott díja, amit egy karmester- hegedűművészről neveztek el, aki tudomásom szerint sokat segítette az iskolát, illetve Záborszky József és Kálmán munkáját. Minden évben megszavazzák az év legjobb kórusénekesének ezt a díjat, és ha nem tévedek, 2016-ban ezt kaphattam meg, és ezzel elmesélek egy kis titkot. Müpa-koncert, Antal Mátyás vezényel. Na most fekete zokni, fekete cipőhöz, hát az egy olyan dolog, hogy anélkül az ember nem lép ki. De valamiért, ugye kolis voltam, és a fekete zoknijaim nem voltak kimosva, fehér zoknim volt csak. De hát ki gondolta volna, hogy a kórusülésről, ahol nem látja senki, le kell menjek a színpadra. Mondják, hogy Erdős Róbert megkapta ezt a díjat, hát a víz elöntött, és nem tudtam élvezni az egészet, mert azon izgultam, hogy nehogy a fehér zoknim kivillanjon. Azóta megfogadtam, hogy a fekete zokni az törvény, és vettem 30 párat, úgyhogy abból most nincs hiány.