Kórodi András neve összefonódott a magyar operajátszás aranykorával és a kortárs magyar zene legmagasabb szintű tolmácsolásával. Kossuth-díjas, kiváló művész, a Magyar Állami Operaház első karmestere, a Budapesti Filharmóniai Társaság elnök-karnagya és a Zeneakadémia legendás tanszékvezető tanára volt. Vezénylésében nem a gesztus, hanem a gondolat volt lényeges, és talán ez tette a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar karmesterévé.

Zenei pályafutása a legnemesebb hagyományokból táplálkozott: a Zeneművészeti Főiskolán Varró Margitnál és Máthé Miklósnénál tanult zongorázni, majd a Nemzeti Zenedében Lajtha László és Ferencsik János növendékeként vált karmesterré. Ferencsik a visszaemlékezések szerint egyenesen legkedvesebb növendékeként és a jövő nagy reménységeként tekintett rá. Pályája 1946-ban az Operaházban indult korrepetitorként, majd 1963-tól első karmesteri kinevezésével a dalszínház egyik legfontosabb oszlopává vált. Később maga is tanár lett, 1957 és 1982 között vezette a budapesti Zeneművészeti Főiskola karmesterképzőjének tanszékét.

Kolléga úr, biztos maga abban, hogy ezt a hármat így kell ütni?

„Az első órán azt mondta nekünk: hát, pajtások, be kell vallanom, hogy én ezt a szakmát nem tartom taníthatónak, de azért remélem, hogy nagyon jó hangulatban fogjuk eltölteni az előttünk álló öt évet” – idézi fel tanítványa, Kovács János egyik első találkozásukat.

És mégis, kezei alól olyan karmesterek kerültek ki, mint Kovács János, Medveczky Ádám, Váradi Kati vagy Kovács Zoltán. Kórodi számára fontos volt az egyediség, sosem akarta, hogy a növendékei őt imitálják. A technikai tudás helyett sokkal inkább látásmódot próbált átadni, ám a próbáin így is rengeteg dolgot el lehetett tőle lesni a szakmáról.

„Első óránkon megállt előttünk és mondta, hogy tessék parancsolni, csak semmi gátlás. Egyikünk megszólalt, hogy gátlásról szó sincs, ő meg csendesen megjegyezte, hogy majd lesz.” Medveczky Ádám emlékszik így, aki szerint Kórodi órái mindig jó hangulatban, sok nevetéssel és folyamatos fejlődéssel teltek.

Kiváló humora mellett ugyanakkor rendkívül igényes is volt. Szakmai szigora végtelen tapintattal párosult, képes volt szándékosan hallgatni bizonyos hibákról, csak hogy ne akassza meg a növendékek egyéni kifejezésmódját, miközben instrukcióival és szellemes megjegyzésekbe csomagolt kritikáival szinte észrevétlenül terelte őket a helyes irányba.

Nem csoda, hogy rendkívül jó kapcsolatot ápolt tanítványaival, akik nem csak csodálták, de szerették is őt. Kezüket később, a főiskolai évek végeztével sem engedte el, bármilyen kérdéssel fordulhattak hozzá, s néha egyetlen biztató bólintása többet ért számukra minden dicséretnél.

Egy kiválóan képzett, mélyen érző muzsikus

Kórodi sokak szerint a század második felének egyik legjelentősebb karmestere volt. Vezénylési stílusában a tudatosság vezette őt, mozdulatai sosem árulkodtak fölöslegesen, cinikusan nagy elánról. Egy meghatározó, kimerítő fiatalkori koncertélményt követően alakította ki azt a rá jellemző vezénylési stílust, amelyben a látványos mozdulatok helyett a mögöttes szellemi tartalom kapott főszerepet. Hatalmas szakmai tudása mellé Kovács János visszaemlékezése szerint egy kifejezetten zárkózott és szemérmes lélek társult.

Nemzetközi jelentőségét mutatja, hogy ő volt az első magyar karmester, aki a Moszkvai Nagy Színházban és Tokióban is vezényelt, de számos országban vendégszerepelt az Operaház együttesével és a Filharmóniai Társaság Zenekarával is. Saját zenekarán kívül sokat koncertezett az Állami Hangversenyzenekarral, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, de az ifjúsági és amatőr együttesek nevelésében is kulcsszerepet vállalt.

A Szent István Filharmonikusokat 1962-től összesen tizenkét alkalommal, szinte évente vezényelte. Záborszky Kálmán visszaemlékezése szerint olyan darabokat is sikerre vitt a fiatal zenészekkel, melyek számukra még meglehetősen nagy feladatnak bizonyultak, és így a megszokottnál több munka hárult a karmesterre. Olyan korszakban is bátran vállalt kényes feladatokat, amikor az még politikai kockázattal járt. Emlékezetes, kihívást jelentő közös munkáik között említhető a teljes Székelyfonó színpadra vitele, vagy Bartók Concertójának bemutatása is.

Próbamódszere is különleges volt: hagyta a fiatalokat játszani, miközben fanyar humorával és rendkívüli műveltségével szinte észrevétlenül építette fel a darabok formáját és dinamikai egységét. Nem csupán vezényelt, szinte már mentorként is segítette szakmai fejlődésüket. Az ő közbenjárásával számos neves szólista és karmester, köztük Ferencsik János is megfordult a zenekarnál. „Mindenki vágyakozott azokra a gondolatokra, amit hozzájuk hasonló nagy muzsikusoktól elleshet az ember, így hát ezek a gesztusok hatalmas ugródeszkát jelentettek a számunkra” – foglalja össze Záborszky Kálmán, mi mindent köszönhetett neki a zenekar. A köztük lévő szoros kapcsolat olyannyira meghatározó volt, hogy később Kórodi András lánya, Kórodi Juli is az Istvánosoknál tanult.

A szenvedélyes operajátszó

Bár minden műfajban járatos volt, Kórodi András neve elválaszthatatlan a Magyar Állami Operaháztól, ahová 1946-ban került korrepetitorként, majd később karmester és első karmester is lett. Úgy vélte, tévúton jár, aki ketté akarja választani a szimfonikus zenét és az operát. Tanítványainak is igyekezett ezt a szemléletet átadni, még ha többen idegenkedtek is a műfajtól. Kórodi úgy tartotta, a fiatal karmestereknek pontosan ugyanazzal az intenzitással kell mind a két irányban tájékozódniuk, melyért utólag mindannyian nagyon hálásak voltak neki.

„A diplomakoncertem után odajött hozzám, hogy édesapám, most egy évre kötelezően eljössz az Operába korrepetitornak. Mondhatni a fülemnél fogva átcibált az Operába, de aztán ott is ragadtam, méghozzá az ő szárnyai alatt. Azt hiszem, kimondhatom, hogy apám helyett apám volt” – emlékszik vissza Kovács János, de Medveczky Ádám is az ő közbenjárásával került az Opera kötelékébe. Ez nem puszta gesztus volt, számára az opera a muzsikusi gondolkodás alapját jelentette.

Repertoárja kiemelkedően széles volt, de mindez egyáltalán nem ment a minőség rovására. Kadosa Pál Huszti kaland, Hajdu Mihály Kádár Kata és Szabó Ferenc Légy jó mindhalálig című művének ősbemutatója is a nevéhez fűződik, de vezényelte Petrovics Emil Bűn és bűnhődését, Durkó Zsolt Mózesét és Balassa Sándor Az ajtón kívül című alkotását is. A bécsi klasszikusok, romantikusok, Bartók és Kodály mellett az ő vezénylésével vették lemezre Szokolay Sándor Vérnász és Sámson című operáját, és mindkettővel elnyerte a Francia Akadémia nagydíját.

Megfejthetetlen úriember

Akik ismerték, úgy emlékeztek rá, mint a legpompásabb társasági lény, aki a világ legjobb humorával rendelkezett. Közeli tanítványai azonban mindig is érezték, hogy a legfontosabb dolgokat elrejti magában. Bár igazán közel nem nagyon engedett magához senkit, valódi úriember volt, akiből megmagyarázhatatlan módon áradt a finomság, a jóindulat és a szerénység. Szakmai kérdésekben megingathatatlan volt, de a hibákat igyekezett úgy orvosolni, hogy közben az egyéniségben nem ejtett kárt.

1986. szeptember 17-én hunyt el Trevisóban. Tanítványai emlékezetében azonban nemcsak egy kivételes karmester alakja él tovább, hanem egy sajátos gondolkodásmód is, amelyet nem lehetett megtanulni, csak ellesni, megérteni, majd továbbvinni. És talán éppen ez az, ami Kórodi András jelentőségét ma is érvényessé teszi: olyan szemléletet hagyott maga után, amely minden egyes tanítványában másként, mégis felismerhetően él tovább.