Dóczi Áron hegedűművész közel nyolc évig volt a Szent István Filharmonikusok koncertmestere. Jelenleg a Magyar Állami Operaház Zenekarának szekund szólamát vezeti, de rendszeresen visszajár Záborszky Kálmán együtteséhez is. December 14-én, advent harmadik vasárnapján Szarvason adnak közös koncertet, melyen Dóczi Áron szólistaként is közreműködik, miközben a koncertmester szerepét is betölti. Ennek kapcsán kérdeztük.

– Mire számíthat a közönség a szarvasi koncerten?

– A mostani hangverseny igazi ünnepi, családi koncert lesz, a szarvasi Szent Klára katolikus templomban. Corelli g-moll („Karácsonyi”) concertója és Vivaldi Négy évszak című ciklusából az Ősz és a Tél szólal meg, adventi gyertyagyújtással egybekötve. A zenekarnak régi kapcsolata van Szarvassal, többször felléptünk már ott. Persze egy templom mint helyszín mindig izgalmas (reméljük, nem lesz túl hideg). A koncert érdekessége, hogy Záborszky Kálmán vezényelni fog – ezeket a műveket sokszor kamaraegyüttesként adjuk elő, karmester nélkül.

– Nem szokatlan egyszerre szólistának és koncertmesternek lenni? Egyáltalán: hányféle szerepe van zenészként?

– Számomra nem szokatlan a kettős szerep. Jelenleg már csak visszajáró koncertmester vagyok a Szent István Filharmonikusoknál. Előtte lesz november 29-én is Istvános koncert: a Müpában, Mahler-művek mellett Puccini Messa di Gloriáját adjuk elő, Kovács János betegsége miatt Ménesi Gergely fog vezényelni, abban is koncertmesterként működök közre.

Hivatalosan 2011-től 2018–19-ig voltam állásban a zenekarnál. Az Operában elkezdtem játszani 2013-tól, ahol aztán a szekund szólam vezetője lettem, ami mellett kevesebb az időm. Ez évente száz fölötti fellépést jelent. Épp most ment le a Lohengrin, játszunk Varázsfuvolát, jön a Diótörő, a Bohémélet, a Magyar karácsony, Eötvös Péter Valuskája, és így tovább. Az Opera keretében most volt koncertünk a Filharmóniai Társaság Zenekarával.

Emellett nemrég szerepeltünk a Dohnányi vonósnégyessel – ez a saját kvartettem, 2003-ban alapítottuk még zeneakadémistaként, és a 22-23 év alatt csak a brácsás változott. Sok éve van tematikus sorozatunk a BMC könyvtárában. Ez adja működésünk állandóságát. Pintér Dáviddal sokszor, akár koncerten belül is váltjuk, ki a prím, ki a szekund. A sokféle zenészlét hat egymásra. Szeretem több oldalról látni a darabokat – szekund szólamot játszani olyan, mint a szőnyeg visszáját nézni: picit más, néha kevésbé tetszetős, mint a prím, de épp ettől érdekes. Számos darabban játszottam több szólamot is, ezek erősítik egymást, a mű elmélyültebb ismeretét.

Szólistaként ma már nem túl gyakran szerepelhetek, de a Szent István Filharmonikusokkal az évek alatt a Négy évszakban többször felléptem, játszottam Mendelssohn, Csajkovszkij, Bach hegedűversenyeit, Piazzolla Négy évszakját, Bartók fiatalkori hegedűversenyét.

– Úgy tudom, a zene szeretete önöknél családi örökség.

– Édesapám is zenetanár volt, a veszprémi zeneiskola zenekarát vezette, én pedig szépen végigjártam a szólamokat a „harmadik hegedűtől”, ott lettem először koncertmester, és például a Corelli Karácsonyi concertóban szólót játszottam már gyerekként is. Nekem a fiam csellózik, most készül konziba, belőle lehet zenész. A lányom szépen zongorázik, emellett minden hangszert kipróbál (most épp szaxofonozni szeretne), de azt hiszem, nem lesz zenész. A Szent István Filharmonikusok ma már professzionális zenekar, de az együttes jelentős része hasonló úton, volt Istvános zenekarosként került a zenei pályára. Vagyis gyerekként került a zene közelébe.

Persze nem muszáj, hogy a gyerekeink zenészek legyenek, mi az élményt igyekszünk nekik biztosítani. Nemrég voltak egy csellóegyüttes-koncerten, emellett igyekszünk jó tanárt keresni nekik – ennyit tehetünk, a többi rajtuk és a körülményeken múlik.

– Zenekari árokban vagy inkább színpadon szeret játszani?

– Szeretek „árokban” játszani, habár ott a zenészek olyat is megengednek maguknak, amit színpadon kevésbé, például összenevetünk. Ma már ez színpadon se bűn, sőt azt gondolom, a zenészek közti mimika a zenei kommunikációt is erősíti. Másrészt az Operában olyan repertoárt játszunk, ami hiányozna, ha csak színpadon játszhatnék. Olyan összetett a műfaj – színpaddal, énekesekkel, tánccal –, hogy jó az ilyennek a részese lenni, színessé teszi az életet. De zenekarral színpadon lenni is jó érzés – mindkettőre szükség van. Alapélményem az együttjáték, a csapatmunka. Nagyon izgalmas például, egy karmester mit hoz ki a zenészekből, szakmailag és emberileg, néha nüanszokon múlik, hogy megnyeri vagy elveszíti őket – ez akár produkciónként, napról napra változhat. Mindig van egy pici improvizáció, a hangverseny nem „kész termék”.

– Szarvason is lesz „improvizáció”?

– Mindenki sokszor játszotta a műveket, sokféleképpen. Ilyenkor az nem működik, hogy hogy „kell” játszani, sokkal inkább egymásra kell hangolódni. Régebben kevésbé voltam ennyire engedékeny, és szólistaként persze most is meghatározó, hogy mit gondolok. De most egy koncerten belül lesz kétféle a szerepem, mert engem kísérnek, de a kíséretet is irányítom. Az lesz az újdonság, hogy ehhez most karmester is társul, és így nekem is kell alkalmazkodnom, amiben persze nagy gyakorlatom van. Az a tapasztalatom, hogy koncertmesternek lenni könnyebb, mert ő az origó. Per definitionem ő van jó helyen, aki meg nem követi, az téved. A szekund szólam vezetőjeként követnem kell a koncertmestert, miközben a mögöttem ülőket vezetem – ez sokkal összetettebb feladat.