Amiről az Istvánosok-blog szól, annak alapjait ő rakta le. Ő alapította az István-zenekart 1954-ben, hosszú ideig ő volt a XIV. Kerületi Állami Zeneiskola igazgatója, ő álmodta meg a Szent István Király Konzervatóriumot, ott volt a Columbus utcai Műhely alapításánál, melyben gyakorlatilag haláláig tanított. Záborszky József (1918–2015) keze alól ezrek kerültek ki, köztük kiváló zenészek. Életében példakép volt, halála után is az maradt. Maradandó emléket, nyomot hagyott maga után.

Záborszky József életpályájának eleje szokványos: Tokajban született, édesapja kántortanító volt. Thoman Máriánál kezdett hegedülni, majd – Országh Tivadar és Kókai Rezső növendékeként – hegedű- és zeneszerzés-szakon 1942-ben elvégezte a Zeneakadémiát. 1954-ben emellett ének-zene szakos tanári diplomát is szerzett, miközben a Vámigazgatóság ének- és zenekarát vezette. 1954-62 között az I. István Gimnáziumban éneket tanított.

Ez azonban már egy új fejezet, és ez az a fejezet, mely előtt utólag minden csak bevezetésnek minősül. 1954 ugyanis a zenekar alapításának az éve: annak a zenekarnak, melyre a teljes Istvános lét épül. Amely aztán hamarosan nem egyetlen zenekart, hanem egymásra épülő zenekarokat, együtteseket jelentett. Innentől az életrajzban nincsenek nagy fordulatok (1962-68 közt a gyöngyösi Állami Zeneiskola, 1968 és 1985 között a Fővárosi XIV. Kerületi Állami Zeneiskola igazgatója): ettől fogva az általa megálmodott és vezetett intézmény(ek)nek van története, Záborszky József az életét ezeknek állította a szolgálatába. Így lett belőle Jóska bácsi, aki egyet jelentett „Az Istvánnal”.

Záborszky József profi zenész volt, a zenekar viszont, melyet megalapított, s melyet nyugdíjba vonulásáig vezetett, amatőr együttes. Az amatőrség és a profizmus kapcsolata és egymásra utaltsága végigköveti a pályáját. Tegyük hozzá: ebben nem volt egyedül. Ez az az korszak, amikor lelkesedésből, hitből, kitartásból lehetett maradandót alkotni, amatőr szinten is. Ennek a korszaknak a meghatározó vezéregyénisége Baross Gábor, Reményi József, Ugrin Gábor és még sokan. Olyan „guruk”, akiknek több ezer ember köszönheti a zenével való mindennapi kapcsolatát, akik generációkat tanítottak meg arra, hogy az amatőr olykor profibb, mint a hivatásos, és akik akár egy város zenei kultúráját is meghatározhatták (mint Reményi József Esztergomét). Az István Zenekar (és „holdudvara”) Zugló, sőt egész Budapest zenei életében fontos színt képviselt szinte a kezdetektől. Az együttesek tagjaiból sokan lettek zenészek, de akik nem, azok is életre szóló leckét kaptak a rendszerességből, a kitartásból, az alapos munkából.

Jóska bácsi pontosan tudta, kikkel dolgozik: gyerekekkel, akikből bármi lehet, fiatalokkal, akiket olykor nem árt irányítani. Lelkes, kitartó emberekkel. Aki nem ilyen volt, amellett ő sem tartott ki. Hozzá kell tenni: az „alapanyag”, akiket kézhez kapott, vagyis a zeneiskolás gyerekek, ha nem is mind voltak kiugró tehetségek, a nagyon magas színvonalú iskolai zeneoktatásnak köszönhetően kottaolvasó, a maguk szintjén zeneértő, nagyobbára jó hallású gyerekek és fiatalok voltak. (Gondoljunk bele, még a nyolcvanas években is elképzelhetetlennek számított volna mondjuk egy olyan gimnázium, melynek nincs saját kórusa, és az sem volt ritka, hogy a „hivatalos” mellett még egy kamarakórus is összeálljon. Vagy az általános iskola elvégzése után jártak vissza a gyerekek „madrigálozni”, több szólamban.)

Antal Mátyás Záborszky Józsefről

Antal Mátyás most áprilisban ismét koncertet vezényel a zenekar élén, 66 évvel azután, hogy először ült be a zenekar próbájára fuvolistaként. Kiemeli, Záborszky József mennyire igényesen állított össze változatos repertoárt. Morálisan, szakmailag és mentálisan is képes volt egyben tartani egy viszonylag nagy együttest, a kezére pedig könnyű volt játszani. A próbákon egyszerre volt nagy a fegyelem, ugyanakkor baráti a légkör. Emellett rendszeresen hívott meg jeles vendégkarmestereket (Kórodi Andrást, Ferencsik Jánost és másokat), mert tudta, hogy ez is szükséges a fejlődéshez.

Egyik legnagyobb erénye a következetessége volt. Számos visszaemlékezésből derül ki, hogy ha egyszer valaki nemet mondott, annak ajtót mutatott. Így volt ez Antal Mátyással is, aki – noha épp az István zenekarnak köszönheti, hogy a zenei pályát választotta – egy egyhónapos kanadai vendégszereplés (az 1967-es montreali világkiállítás!) miatt lemondta a zenekar NDK-s turnéját, végzős, tehát félig már profi fuvolistaként: addig tartott a karrierje az István Zenekarban. Később – már karmesterként – természetesen vissza-visszatért, tehát nem volt harag, de Jóska bácsi ilyen esetben sem tett kivételt: „Ha neked, komám, fontosabb az a kanadai fellépés…”). Kivételt tehát vele sem tett, nem tehetett Jóska bácsi: nem sztárolt senkit, még ha az együttes tagjai tudták is egymásról, ki mennyit tud. De ettől senki sem tehetett meg többet, mint más.

Makovecz Pál Záborszky Józsefről

Ehhez a következetességhez egy másik fontos vezetői és pedagógusi képesség társult: az emberismeret. Számos történet szól arról, hogy Jóska bácsi egy gyerekben vagy egy fiatalemberben meglátta azt, aki lehet, és már „csak” ki kellett várni, hogy beteljesüljön a „jóslat”. Makovecz Pál, a Szent István Konzi jelenlegi igazgatója erre a legjobb példa: talán fél éve harsonázott, amikor – egy barátja ajánlására – bekerült a zenekarba. Saját bevallása szerint eleinte ügyetlen volt, Józsi bácsi sokáig nagyon keményen bánt vele, de megküzdött, kikerült a skatulyából. Amikor 1989 nyarán bejelentette, hogy Helsinkibe megy tanulni, Józsi bácsi értetlenkedett: „Miért mész te tanulni külföldre, mikor itt két év múlva konzi indul, és te ott fogsz tanítani?” Makovecz Pál megígérte, hogy két év után hazajön, diplomával a kezében. „Biztos? Akkor adj rá kezet.” Tehát nemcsak az embert ismerte, akire számíthat, hanem a jövőt is megtervezte. A konzi is elindult két év múlva, 1991-ben, és Makovecz Pál is hazatért, s azóta is ebben az intézményben dolgozik – Záborszky József, majd Kálmán után, 2015 óta ő vezeti az intézményt.

Ebben érdemes egy harmadik fontos mozzanatot kiemelni: hogy bár Záborszky József életében többször mert merészet álmodni, ezek az álmok végül rendre valóra váltak. És legalább utólag úgy tűnik, organikusan, természetes módon. Természetes volt, ahogy apránként átadta a feladatait fiainak: Kálmán előbb a Tücsök és a „középső” zenekart vezette, majd a „nagyzenekarral” lettek előbb saját projektjei (például a Bernstein- és a Lajtha-mise). Jóska bácsi talán papíron már nyugdíjas volt, de Makovecz Pál emlékei közt él egy „fantasztikus” Fantasztikus szimfónia az 1989-es müncheni úton, melyet ő dirigált. Antal Mátyás úgy tartja, hogy Záborszky Kálmán – egy másik, nyitottabb világban – az apja által megkezdett út igazi letéteményese, folytatója.

Ugyanilyen természetes átmenet volt a konzi. A kitalálás idején a zenekar székhelye még az István Gimnáziumban volt, vagyis 1989-ben még nem sok minden állt rendelkezésre a konzihoz, sőt az 1991-es induláskor is csak egy üres óvodaépület (a Rákosfalva parkban). A Columbus utca ekkor pártok székháza volt. Noha ekkor már Záborszky Kálmán vitte a prímet a szervezésben, megvalósításban, de Józsi bácsi is megmozgatta kapcsolati tőkéjét. Történelmi viszony fűzte Antall Józsefhez (1956-ban talán egy kocsival vitték be őket) és Fónay Jenőhöz is (szintén 56-ból) – ami jól jött, amikor a Pofoszt távozásra kellett bírni. Így nyílhatott meg konziként az egykori, enyhén átalakított pártház 1994 januárjában. Itt maradt aktív Záborszky József haláláig: a ma már róla elnevezett szobában kamarát tanított, kisgyerekekkel foglalkozott. Ha papíron nyugdíjba is ment 1985-ben, ha a vezetést – szintén organikusan, lépésről lépésre – át is adta a fiainak, valójában élete végéig aktív maradt, ötleteivel és tudásával támogatva az intézmény munkáját.

Makovecz Pál három olyan tulajdonságot emel ki, melyekkel nem születünk, hanem választhatjuk: a szorgalmat, a becsületet és a hitet. „Az ember személyes döntése: akarok-e becsületes, szorgalmas lenni, akarok-e jó dolgokban hinni a rosszak helyett.”