Október 10-én, szombaton 17 órakor a Vigadóban indul a Szent István Filharmonikusok Téli bérletsorozata. A Zene, ami összeköt című hangversenyen Felix Mendelssohn, Robert Schumann, Edvard Grieg és Kodály Zoltán művei szólalnak meg. A koncert szólistája Balog Alexandra zongoraművész, vezényel Dinyés Dániel.

„A művész érzése maga a törvény” – írta a romantika egyik meghatározó festője, Caspar David Friedrich. A 19. század művészete a természet, a képzelet és az emberi lélek addig ismeretlen mélységeit kutatta. A koncert műsora négy olyan zeneszerző világába enged bepillantást, akik különböző módokon, de egyaránt személyes érzéseiken és a hozzájuk közel álló kulturális hagyományokon keresztül keresték a zene kifejezőerejét.

A hangverseny Felix Mendelssohn A szép Melusina című nyitányával kezdődik. A zeneszerző 1834-ben, mindössze huszonöt évesen komponálta a művet, amelyet Conradin Kreutzer Melusina című operájának berlini előadása ihletett. Ám Mendelssohnt kevésbé a színpadi cselekmény, mint inkább a legenda költői atmoszférája ragadta meg. A gyönyörű vízitündér és halandó szerelmének történetét nem elbeszéli, hanem zenei képekben idézi fel: a vonósok lágy, hullámzó motívumaiból és finoman ívelt dallamaiból a tündérvilág sejlik fel, amelyet újra meg újra zaklatott, drámai kitörések szakítanak félbe. Mintha a természetfeletti és az emberi világ kibékíthetetlen találkozása, a beteljesülésre vágyó, mégis tragikus sorsú szerelem öltene hangot a zenében.

Jóllehet, Robert Schumann életét végig kísérték a tragédiák, akárcsak a megvalósított vagy tervezett zongorás-zenekari kompozíciók, egyetlen a-moll zongoraversenye kivételes opusz a zeneszerző életművében. E mű ugyanis már nem az előadóművészi álmokat dédelgető komponista saját használatra komponált versenyműve, hanem jegyesének, Clara Wiecknek, az Európa-szerte ismert zongoraművésznőnek szánt ajándéka. 1841-ben komponált első tételét, amely eredetileg önálló konzertstückként készült fantázia, és valóban úgy hat, mintha egy teljes háromtételes zongoraverseny lenne kicsiben, csak négy évvel később egészítette ki álmodozó, lírai Andante és harmóniai és ritmikai szempontból gazdag játékos zárótétellel. Schumann legboldogabb időszaka ez, valódi szerelmi vallomás, amelyben a szóló zongora és a zenekar kiegyenlített párbeszédben egyesül.

Edvard Grieg lipcsei tanulmányai alatt ismerte meg és szerette meg Robert Schumann zenéjét, s a német mesterhez hasonlóan ő is dalaiban és lírai zongoradarabjaiban találta meg stílusát, amely — a skandináv zenei törekvések egyik legkorábbi élharcosaként — ötvözte a romantika zenei nyelvét a norvég népi dallamokkal. Ritmikai játékaival és merész harmóniai újításaival kitűnő, négytételes Norvég táncok című műve eredetileg négykezes zongoraváltozatban készült el 1881-ben, s e Ludvig Mathias Lindeman gyűjteményéből származó hagyományos norvég népdalokból később szimfonikus átiratot is készített. Grieg zenéje az atletikus férfitánctól az idilli, lírai zsánerképen keresztül egészen a nyüzsgő falusi mulatságig vezet, elkalauzolva hallgatóit a Skandináv-félsziget varázslatos tájaira.

Akárcsak Grieg, úgy Kodály is a zene ősi gyökereihez fordult ihletért az 1920-as években. Az Erdélyben gyűjtött hangszeres dallamokat felhasználó, 1927-ben zongorára komponált Marosszéki táncokban, majd egy évvel később a zenekari változatban az egykori „Tündérország”, a történelmi Magyarország képét idézve fel. A népzenei anyagot Kodály körtánc-szerű rondó formában rendezi el: a verbunkos témát, mely mind újabb karakterváltozatban tér vissza, változatos epizódok keretezik (ABACADAE). A gyors táncdallamoktól a furulyaszót idéző, improvizatív lassú szakaszokon át a lendületes kanásztáncig fokozódó mű tökéletesen ötvözi a klasszikus formavilágot és a népi hagyományokat.