Drahos Botond harsonaművész Kaposvárról indult, ma pedig már komoly pozíciót tölt be a zürichi Opera zenekarában. A kiemelkedő nemzetközi versenyeredményekkel tarkított karrierjének alapjait többek között a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban fektették le, ahol a hangszeres tudás mellett a közös muzsikálás szeretetét is magába szívhatta. A fiatal muzsikussal arról beszélgettünk, miként látja a magyar és a német iskola, valamint a zenekari játék és a szóló előadói lét közötti különbségeket, miközben arra is fény derült, milyen sokféle lehetőség rejlik a harsonában, amire talán nem is gondolnánk.

– Kaposváron születtél, és ott is kezdtél harsonázni. Hogyan került az életedbe a zene?

– Először a bátyám kezdett el trombitálni, és nekem is hamar megtetszett az ötlet, hogy kipróbáljak valamilyen hangszert. Egy kikötésem volt csupán: semmiképpen nem akartam ugyanazt tanulni, amit ő. Így kerültem végül nyolcéves korom körül Rozina Gáborhoz, hogy harsonázni tanuljak.

– Elég hamar komolyra fordultak a terveid a hangszerrel, hiszen 15 évesen már felvételiztél a Szent István Szakgimnáziumba.

– Valóban hamar beleszerettem a zenélésbe, és tizenhárom évesen már tudtam, hogy meg szeretném valósítani ezt az álmot. Apukámmal bejártuk szinte az összes szakközépiskolát Pécstől egészen Budapestig, de a leginkább Lugosi Róbert tanár úr órái fogtak meg, így végül a Szent István mellett döntöttem. Bár akkor még nem sokat tudtam arról, milyen jó helyre kerülök, azt éreztem, hogy ez az a hangulat, ami igazán közel áll hozzám.

– Lugosi Róbert később is meghatározó mentorod maradt?

– Mindig is úgy éreztem, hogy ahogy Lugosi tanár úr oktat, több, mint egy harsonaóra. Nemcsak jól játszani, hanem egy kicsit arra az életvitelre is tanította a diákjait, ami elengedhetetlen ehhez a pályához. Szerette volna, ha olyan emberek kerülnek ki a kezei közül, akik amellett, hogy jó muzsikusok, az életben is megállják a helyüket. Nagyon sokat jelentett számomra az is, hogy Makovecz igazgató úr, mint szakmabeli, végig figyelemmel kísérte a fejlődésünket. Bármilyen kérdéssel lehetett hozzá fordulni, és személyesen ismerte az összes diákot, ami, úgy gondolom, elég ritka dolog. Talán az ő személyének is köszönhető, hogy ennyire családias, befogadó és támogató légkör alakult ki az iskolában. Persze, ha meghatározó tanárokról van szó, ki kell emelnem Rozina Gábort is, aki elindított ezen az úton, és mindent megtett azért, hogy Kaposvárról egy ilyen neves helyen folytathassam a tanulmányaim.

– Érettségi után Hannoverben folytattad. Mennyiben volt más tapasztalat a német iskola?

– A németeknél nagyon erős zenei tradíciók vannak, amiket külföldiként először talán nehéz megérteni. Az én professzorom, Jonas Bylund például már szinte egy harmincéves harsonadinasztiát tudhat maga mögött, egy igazán nagy tudású ember. Ott a főiskolán már nagyon szabadon voltunk hagyva, főként a harsonázáson volt a hangsúly, és azon, hogy minél szebb hangon játsszunk. Az egyéb kiegészítő tárgyakat kevésbé erőltették, ennek köszönhetően pedig nagyon sok próbajátékra, versenyre, megmérettetésre tudtam eljutni. Mivel Magyarországon nagyon erős szolfézs- és zeneelmélet alapokat kaptam, így kint már megtehettem, hogy csak magára a zenélésre koncentrálok. Szerencsés vagyok, mivel utolsó évemben érkezett egy segédprofesszor, Tomer Maschkowski, aki hasonlóan Lugosi tanár úrhoz, sokat tanított arról, hogyan érdemes zenekarban harsonázni, és hogyan lehet minél jobb zenekari művész az ember. Mindketten azt vallották, hogy lehet valaki bármilyen jó zenész, ha nem jó kolléga, akkor a tehetsége feleannyit sem ér. Tőlük tanultam meg, hogyan tudok flexibilis lenni anélkül, hogy közben elveszíteném a magabiztosságomat.

– A zenekari gyakorlatszerzésre a Szent Istvánban is nagy hangsúlyt fektetnek. Segített ez a tapasztalat abban, hogy később helyt tudj állni a különböző megmérettetéseken, vagy ez két teljesen más dolog?

– Abszolút segített, hiszen rengeteg lehetőségem volt arra, hogy kipróbáljam magam különböző helyzetekben, a szóló harsonázástól a fúvószenekaron át a szimfonikus zenekarig. Szerencsés voltam, hiszen többször játszhattam a Szent István Filharmonikusokkal, amikor is a harsonásoktól és más hangszeresektől minden egyes csínját-bínját elleshettem a zenekari életnek. Azt hiszem, nem sok embernek adódik meg az a lehetőség, hogy 18 évesen Bolerót harsonázzon a Zeneakadémia Nagytermében, úgyhogy alapvetően már egy egész jó csomaggal érkeztem Németországba.

– Számos rangos nemzetközi versenyen szerepeltél már sikerrel, többek között Luxemburgban és Prágában különdíjas, Olaszországban és Németországban pedig első helyezett lettél. Melyik áll hozzád közelebb, az egyéni megmérettetések vagy a zenekari játék?

– Őszintén szólva, a versenyeket nem élvezem annyira, számomra a felkészülés mindig nagyon sok stresszel jár. Ennek ellenére úgy érzem, adós vagyok azzal, hogy azt a tehetséget, amit a Jóistentől kaptam, valahogy visszaforgassam és továbbadjam. Akár úgy, hogy új műveket mutatok be. Tévhit, hogy a harsonarepertoár ne lenne hatalmas, rengeteg darabunk van különböző formációkkal, zongorával vagy kamarazenekarra is. Az utóbbi időben talán pontosan ez, a kamarazene és a zenekari zenélés áll hozzám a legközelebb. Sokkal nagyobb élmény barátokkal muzsikálni és megosztani a sikert, mint amikor csak egyedül áll a színpadon az ember.

– Említetted, hogy sokkal nagyobb a harsonások repertoárja, mint azt gondolnánk. Ki tudsz emelni egy szerzőt, aki igazán közel áll hozzád?

– Az az igazság, hogy nagyon sokféle zenét hallgatok, és ezzel együtt nagyon változatos darabokat is játszom. Nemcsak klasszikus zenét, hanem például a kicsit modernebb, akár latinos műfajokat is kedvelem, mint például a salsa. A kedvenc harsonaversenyem azért egy ismertebb darab, Launy Grøndahl szerzeménye. Ezt játszottam azon a versenyen Porciában, amit végül meg is nyertem. De egyszer nagyon szívesen eljátszanám Chick Corea nemrég bemutatott harsonaversenyét is, akár éppen Magyarországon.

– Ilyen szerteágazó érdeklődés mellett nem lehet könnyű megtalálni, merre is indulj pontosan.

– Szerencsére most kaptam egy nagy lehetőséget, a zürichi Operaházban lettem szólamvezető-helyettes harsonaművész, és bár még próbaidőn vagyok, nagyon úgy tűnik, hogy a következő két évre lesz elég elfoglaltságom. Nem kevés munkával jár ez az új helyzet, de emlékszem, amikor a Szent Istvánba jártam, Lugosi tanár úr is éppen a budapesti Operaházban dolgozott, így valamennyi elképzelésem már korábban is volt erről a közegről. Mindenesetre most nagyon boldog vagyok, mert ez egy fantasztikus zenekar, és az összes kolléga egytől egyig kiváló zenész, emellett nagyon kedvesek és segítőkészek is. A következő hónapokban tehát legfőképp arra fogok koncentrálni, hogy itt jól teljesítsek, a többit pedig majd meglátjuk.