Kroó György – akiről jövőre emlékezünk meg születésének 100. évfordulóján – Rácz Aladárról írott lenyűgöző monográfiájában olvasom, hogy a magyar cimbalom nagy művésze halála előestéjén Bach c-moll, szólócsellóra komponált szvitjét hallgatta feleségével, Yvonnal a rádióban, Banda Ede előadásában. Ez volt az utolsó zene, amit Rácz Aladár hallott. A naptár 1958. március 27-et mutatott. Banda Ede pályája zenitjén játszotta „a” Bachot, és a hangok megfoghatatlan hullámai szinte sorsszerűen kötötték össze a gordonka és a cimbalom két klasszikusának művészetét. A gyökerek is elgondolkoztatóak: mindketten cigánymuzsikusok örökébe léptek, és mindketten felülemelkedtek az asztali zene világán, de megőrizték azt a természetes, zenéhez fűző kapcsolatot, a hang, a játék sajátos ízét, ami valószínűleg csak dinasztikus láncolatban képzelhető el. Rácz Aladár, már csak hangszere és annak tradicionális repertoárja miatt, de ösztöneiben is közelebb maradt – mondjuk így – az őstermészethez, míg Banda Ede, zenei neveltetése, érdeklődése folytán – annak ellenére, hogy édesapja cimbalmos volt és felmenői között találjuk a 19. század ünnepelt prímását, Banda Marcit – a klasszikusok világába csöppent. Ennek oka elsősorban az volt, hogy – kései gyermekként – jóval idősebb bátyja, Márton foglalkozott zenei nevelésével, aki az Operaház hegedűse volt. Ede azonban nem hegedűvel kezdett – talán két hegedűs sok lett volna egy családban, meg nem is vonzotta annyira a hegedű hangja –, hanem billentyűs cimbalommal, azaz zongorával. Ennek későbbi, csellista pályáján is jelentősége lett, ugyanis kialakult benne egyfajta rendkívül gazdag, színes harmóniai érzék, ami megkülönböztette vonós hangszeres kollégáinak többségétől.

Ezen a ponton kinézek a sorok mögül, mert személyes élményeimet kell megosztanom az olvasóval, bevallva, hogy írásom a szokottnál is szubjektívabb lesz, mivel a veje vagyok. Banda Ede tehát az apósom, és fiaim nagyapja. Jól emlékszem azokra a karácsonyi szentestékre, amikor Nagypapa leült a zongorához, és gyertyagyújtáskor – minden évben más harmonizálásban! – eljátszotta a „Mennyből az angyal”-t, olyan poézissel és puhasággal, hogy az ember legszívesebben csak őt hallgatta volna. Egy másik élmény is föltolul. Magam is csellóval kezdtem a zenével való ismerkedést, és már a Konziba jártam, amikor egy kevésbé sikeres vizsga után feltettem magamnak a kérdést: vajon csellistaként tudok-e hozzátenni valamit a zene történetéhez? Gyanítottam, hogy nem, de azért a biztonság kedvéért édesapám, aki jogász volt, egy képzőművész barátja segítségével elvitt a szaktekintélyhez. Így aztán kaphattam Banda tanár úrtól egy csellóórát. Jellemző volt rá: nemcsak egyszerűen meghallgatott, és véleményt mondott, hanem elkezdett tanítani – Bach d-moll csellószvitjének prelúdiumát vittem hozzá. Ez az óra felnyitotta a szemem, nem is annyira csellistaként, hanem inkább a későbbi, zenetudományi pályafutásom fényében. Ugyanis megelevenedett a darab, többszólamúvá vált a szónak szoros és átvitt értelmében; addig számomra láthatatlan harmóniák bontakoztak ki, hangok kezdtek közeledni egymáshoz, valahogy értelmet nyert minden. Olyan volt, mintha egy kulcslyukon keresztül egy pillanatra bekukucskáltam volna egy csodás terembe, amelynek ajtajára az lett volna írva: Johann Sebastian Bach. Aztán az óra végén azt mondta, hogy ha engem a zenetudomány is érdekel, akkor inkább haladjak abba az irányba. Ez persze abban a pillanatban kissé meghökkentett, mert az ember azért reménykedik, hogy igazi muzsikussá is válhat, de tanácsa a további pályámon meghatározó lett, pozitív értelemben.

Visszatérve Edére, ő azok közé a zsigeri és kiválasztott muzsikusok közé tartozott, akik szinte életük minden percében zenélnek. Ezt nem a szó fizikai jelentésében kell érteni, hanem úgy, hogy bennük állandóan zene szól. Emlékszem, amikor  idős korában különböző betegségek miatt már nem játszott a hangszerén, akkor is zakatolt benne a zene. Halála előtti hetekben is Mozart g-moll vonósötösét, zongoranégyesét, Schubert, Beethoven kvartettjeit „játszotta” fejben. Amúgy is, szinte mindegy volt számára, hogy min szólal meg a zene. Egyszer – még csak udvaroltam – felmentem hozzájuk egy este, és zenét játszottunk: vele, későbbi feleségemmel, Jutkával és sógorommal, Palival, aki ugyancsak remek csellista lett. Énekeltünk, de nem akármit! Beethoven egyik kultikus, kései remekét a cisz-moll kvartettet (op. 131) vette elő, és abban egy rövid részletre mutatott, ami a kedvencei közé tartozott. Ez a kvartett – sokan tudják – hét számozott részből áll, valójában azonban négy tételes, csak vannak önálló bevezető szakaszok is. A zárótétel előtt mindössze egy partitúraoldalon, meglehetősen szokatlanul, gisz-mollban megszólal egy földöntúli zene. Ezt magasztalta, és rögtön el is énekeltük négy szólamban, persze néhány nekifutás után. Csak nekem volt új ez a játék, hiszen –  mesélték – hogy gyerekkorukban sokszor „játszottak zenét”. A hangokkal, ritmusokkal való végtelen és kimeríthetetlen társasjáték jellemezte,  művészi, esztétikai oldalról nézve a dolgot, kamarazenélését is.

Merthogy Banda Ede a világ egyik legjobb kamaramuzsikusa volt. Egy olyan korban vált zeneművésszé, amikor a kamarazene eléggé széles körben még a mindennapok társasági szórakozásához tartozott. Összejártak profik és amatőrök, együtt muzsikált a zeneakadémiai tanár a főorvossal, az ügyvéddel, a mérnökkel. Molnár Antal, a jeles zeneesztéta, a Waldbauer-kvartett egykori brácsása mesélte, hogy fiatal muzsikusként  hétvégeken polgári házakhoz járt, ahol épp ráérő kamarapartnert kerestek (brácsásból úgy látszik már akkor is hiány volt…).  Ez a közeg a kamarazene-kultusz egyik fontos alkotóeleme.  A másik meghatározó hatás Banda Ede életében a Zeneakadémia legendás kamarazene tanárától, Weiner Leótól jött, akinek az órái több zeneakadémiai generációra, beleértve a legnagyobbakat is, hatalmas jelentőséggel bírt – olvassuk csak Végh Sándor, Solti György, Starker János, Anda Géza és a többiek visszaemlékezéseit! Weiner életre szóló mintát adott Banda Edének, nemcsak az igényesség, az aprólékos csiszoltság, a hangok tisztelete terén, hanem tanárként is: Banda tanár úr órái nem képzelhetők el Weiner Leó órái nélkül. Ebben áll egyébként – mind a mai napig! – a budapesti Zeneakadémia ereje; az egymásra épülő tradíciók rétegei, amit – némi nagyképűséggel – csak „Liszt Ferenc szellemének” nevezünk. De ez a szellem valóban jelen van, és nemcsak – ahogyan mondani szoktuk – a Zeneakadémia aulájának kék eozinmázas gömbjeiben.

A kamarazenélés kifinomult művészet. Sajnos, a külvilág, a társadalom, az emberek életmódja, életritmusa megváltozásával veszített népszerűségéből, szűkült az élettere, és ez kikezdte kultuszát. Pedig a régi értelemben vett európaiságnak a klasszikus kamarazene, a kiművelt, hangokkal beszélő emberek társalgása (à la Goethe) irigylésre méltó ismérve volt. Banda Ede az aranykori kamaramuzsikálás mestereként őrizte ezt a világot, elsősorban vonósnégyes-játékosként – noha a kamarazene irodalomnak alig volt darabja, amelyben ilyen vagy olyan formációjában ne játszott volna. A csellószólam általában  és a kvartettek esetében különösen a bázisa, motorja, sok esetben az irányítója a zene folyamatának. Pályatársak, kamarapartnerek egybehangzó csodálattal emlegették azokat a koncerteket, rádió- és lemezfelvételeket, amikor Banda Ede osztott nekik lapot a közös játékban. A sokévtizedes barát és kvartett-társ, Konrád György így emlékezett:

„Szubjektív a véleményem, de nagyon nagy élmény volt vele együtt muzsikálni. Senki nem tudott olyan módon zenében gondolkodni, mint ő. Tátraival ketten vezették a vonósnégyest. Ha kedve volt, csupa gyönyörűség volt a játéka, elvitte magával az egész produkciót. Mindig voltak játék közben is ötletei. akár egyetlen basszushanggal – meghúzom, nem húzom, lassítok, vagy nem – képes volt egy új világot fölépíteni. […] Páratlan módon tudott elejteni, vagy kiemelni valamit. Koncerten hihetetlen gyorsan reagált a váratlan helyzetekre, ha valaki tévesztett, elsőként ugrott vele. […] Az ujjrendjeit alárendelte a dallam fordulatainak, sokszor választotta a nehezebb, de zeneibb megoldást. Pengetett hangjai utánozhatatlanok voltak.”

Banda Ede, ha nem is alapító tagként, de még az ős Tátrai-kvartettben, Dénes Vera kiválása után, 1951-től képezte oszlopát az együttesnek, egészen legutolsó koncertjükig (1994). A Tátrai Vonósnégyes titka az volt, hogy a négy muzsikus koncertpódiumon is megőrizte a kamaramuzsikálás intimitását, poézisét, ha kellett kedélyességét, személyes jellegét. Ez mindenekelőtt Tátrai Vilmos egyéniségéből, zenei neveltetéséből, fiatalkora általános muzsikus-szelleméből, s nem utolsó sorban a nemcsak zenére kiterjedő, bámulatos kultúrájából fakadt. A kamarazene neki hasonló élményeket, gyakorlatot, világot jelentett, mint Banda Edének. A különbség kettőjük között a prioritásban volt: Tátrai az életérzés művésze volt, Banda a hangok törvényeinek őre. Az attitűdjük különbözött, de a muzikalitásuk jellege nem. Ezért tudtak – olykor feszültségek között is – remekül együtt dolgozni, és születtek meg, különösen a kvartett fénykorában, az 1950-es, 1960-as években a világraszóló produkciók. Ma a zenekedvelő világ még mindig az ő Haydn-felvételeikhez nyúl (talán elsőnek játszották és vették fel a mester valamennyi vonósnégyesét), de az etalonok közé tartoznak Beethoven és Bartók kvartettjei is. Színes világ volt az övék, kalandokban bővelkedő gyermek- és fiatalkorukat a szeszélyes 20. század borús, viharos évei és olykor napos pillanatai kísérték. Hozták a zenei anyanyelvet a klasszikus-romantikus hagyományból, amelyet természetes biztonsággal beszéltek.

Banda Edének volt egy másik, sajnos jóval rövidebb fénykora a kamarazenélésben. Az idősebbek közül sokan emlékeznek az 1970-es évek végére, amikor a Rolla János, Schiff András, Banda Ede trió sorozatban játszotta a zongorástrió irodalom remekeit. Három generáció találkozott itt: az akkor negyvenéves, a huszonöt éves és a hatvanéves. A „kémia” tökéletesen működött. Schiff András később találóan foglalta össze a lényeget:

„Próbáink a spontán zenélés jegyében teltek, beszéd alig-alig volt. Az ízlés nagyon fontos dolog, nem lehet tanítani. Valakinek vagy van, vagy nincs. Neki fantasztikusan jó ízlése és arányérzéke volt. Pontosan tudta, mikor kell szólistaként kiemelkedni, mikor játszik mellé- vagy alárendelt szerepet, és az milyen karaktert kíván. Amellett teljes intenzitás mellett is gyönyörű  hangon, lazán, oldottan, természetes módon csellózott, soha nem volt benne semmilyen görcsösség. Ebben jól egymásra találtunk. Az idővel is nagyszerűen tudott bánni. […] Univerzálisan nagyszerű zenész volt, szólista és zenekari tapasztalattal, kisujjában volt az egész repertoár.”

Hogyan került a cselló Banda Ede életébe? A válasz meglepően prózai: a zongorázás nem elégítette ki, mert úgy érezte, ha egyszer leütött egy hangot, akkor már nincs hatalma fölötte. Hegedülni nem akart bátyja miatt, aki hegedűs volt, és eléggé zsarnokian bánt vele, de amúgyis természetellenesnek találta a hegedű „kifacsart” tartását. A nagybőgő szerényebb zenei lehetőségeket biztosított volna, maradt a cselló, már csak azért is, mert csellistából akkoriban hiány volt az Opera zenekarában. Ezért, vagy azért: tény az, hogy Ede csellistának született. Ahogyan Schiff András megjegyezte „természetes módon csellózott”, ez már a hangszer tartásán látszott, s fotókon is megfigyelhető: szinte eggyé olvad a csellóval. A beszéd hangja is olyan baritonális-bársonyos volt, mint a csellóhangja. Nem nagy, de erős és hihetetlenül rugalmas keze volt, amit artikulációban, frazeálásban bőségesen kamatoztatott. Mivel egész teste harmonikusan simult a hangszerhez, vonójának tetszés szerint kölcsönzött súlyt és könnyedséget, a zenei anyag követelményeinek megfelelően. Hangszerkezeléséről könyvet lehetett volna kiadni: „Ilyen a csellózás” címmel.

Ő maga viszonylag későn kezdett csellózni, és első tanárainál rövid időszakokat töltött. Családi háttere nem engedett luxust; öten voltak testvérek, az anya otthon maradt velük, az apa kávéházi cimbalmosként nehezen tartotta el őket. Edét tizennégy éves korában, más szegény gyerekekhez hasonlóan gazdagabb nyugateurópai országba küldték „szerencsét próbálni”, de ő fél év után, csalódottan tért vissza a bizonytalanból a biztos nélkülözésbe. A Zeneakadémiára korán, tizenhét évesen került be, itt Kerpely Jenőnél, a Waldbauer-kvartett csellistájánál találta meg igazi mesterét s egyben atyai barátját. Kerpely Jenő – Kodály szólószonátájának első megszólaltatója – a csellista lét valamennyi formájában járatos volt, és életre szóló nyomot hagyott Banda Ede művészi énjének kialakulásában. Közben Weiner Leó és Waldbauer Imre kamarazene óráit is látogatta, sőt, még a Főiskola (akkoriban így hívták) elvégzése után is kérte Weinert, hogy segítségével sajátíthassa el az összhangzattan és analízis magasabb rendű tudását.  A főigazgató Dohnányi Ernő volt, akit – mint mindenki – Banda Ede is csodálattal vett körül. Mindig emlegette, hogy Dohnányi jelen volt diplomakoncertjén a Nagyteremben, 1942-ben. Pályakezdését – természetesen – neki sem hagyta hatástalanul a háború: 1943-ban behívták katonának. Ismét egy betömhetetlen lyuk az életúton, összehasonlítva korábbi és későbbi generációk sokkal szerencsésebb pályakezdésével.

Közben, még diákként, hogy magát eltartsa, sokat játszott különböző budapesti zenekarokban. Talán a nehezen induló és később még nehezebben kibontakozó szólista karrier szempontjából a zenekari és kamarazenei szereplések, próbák elvették az időt a gyakorlástól, ugyanakkor zenekari  muzsikusként olyan karmesterek alatt játszhatott, akiknek kisugárzása, műismerete, látásmódja döntően hatott a saját pályájára is. A legnagyobbakkal zenélt együtt: Erich Kleiber, Willem Mengelberg, Fricsay Ferenc… Azt mesélte, hogy Toscaninin és Furtwängleren kívül a század valamennyi karmester-óriásának keze alatt játszott. Ám legigazabb példaképe mégiscsak csellista volt: Pablo Casals. Anélkül, hogy utánzásról lehetne beszélni, a zenéhez való morális és humánus hozzáállásban, a hangszer megszólaltatásában, kezelésében, a hang-ideálban sok rokon vonás fedezhető fel a „nagy” Casals és a „magyar” Casals (mert olykor így nevezték Banda Edét) között. Ezekre a hasonlóságokra konkrétumokkal hívja fel a figyelmet egy nemrég készült kitűnő doktori disszertáció, amely hozzáférhető a Zeneakadémia honlapján is a Doktori Iskola disszertációi között. Címe: „Interpretációs jellegzetességek és különbségek a szólista és a kamarazenész Banda Ede művészetében”, szerzője Aradiné Agárdi Eszter (témavezetője: Dr. Solymosi-Tari Emőke). A dolgozatból a tanár portréja is kibontakozik, a szerző többekkel készített interjút a volt tanítványok hosszú sorából.

Banda Ede épphogy elmúlt harminc éves, amikor – tanára, Kerpely Jenő helyébe lépve – tanítani kezdett, 1948-ban. Nem sokkal később a gordonka és gordon szak vezetője lett, és Zathureczky Ede kérésére kamarazenét is oktatott néhány évig. Utána azonban már csak csellót, annak ellenére, hogy sokáig a kamarazene tanszék vezetője volt. Ez számomra és az Akadémia közvéleménye számára is furcsának tűnt, de bizonyos szempontból érthető. A kamarazenét sokan melléktárgynak tekintik, amelyet alkalmi társulásokkal, kevés próbával, felületes produkciókkal „úsznak meg”, s a legtöbbekkel nem lehet olyan mélységben és kitartással foglalkozni, mint a főtárgyas hangszeresekkel. Márpedig Banda Ede rendkívül lelkiismeretes, precíz tanár volt, óráiról soha nem késett és koncertturnéi ellenére sem hagyta magukra növendékeit. Apró noteszekben vezetett nyilvántartást tanítványairól, vizsgáikról, fejlődésükről. 1948 és 1996 között a megjelent zeneakadémiai évkönyvek alapján 77 növendéke volt, de nem mindenki végezte el nála az öt évfolyamot. Számon tartotta azt is, hogy kiből lett szólista, zenekari tag (azon belül is szólamvezető vagy tuttista), tanár (különböző fokon), ki ment külföldre, ki maradt itthon, stb. Az órákra nem vitt saját hangszert; bármilyen hangszeren meg tudott mutatni bármit, és ha az anyag és a szituáció megkövetelte, gyakran ült a zongorához is.  Keveset beszélt, a zenére koncentrált, de ha a növendékeknek szükségük volt lelki támaszra, rá mindig lehetett számítani. A rávezetés híve volt, interpretációs titkait (tele volt velük) a növendékeknek kellett megfejteniük, ez is része volt metódusának. Szigorúsága, olykor enigmatikus lénye ellenére szerették tanítványai, sokan rajongtak érte. Leghíresebb növendéke Perényi Miklós volt, aki mindig megemlíti a nála töltött éveket:

„Rendkívül jó légkörű órákat tartott: a hangulatot tökéletesen feloldotta kiegyensúlyozott, derűs egyénisége. Rendszerint nagyobb társaság volt jelen, idősebb növendékek adták egymásnak a kilincset előttem is, utánam is – én általában valahol a sor közepén szerepeltem. Alapélménynek nevezhetem a stresszmentes órák fogalmát: amikor a foglalkozások után kiléptem a főiskola épületéből, mindig kellemes, megnyugtató érzés töltött el. Ez érték, sőt ajándék.”

A hivatalos gyakorlatban a hála nem tartozik a Zeneakadémia hagyományai közé. A  Nagy Iskolában (Grand École – ahogyan Hubay Jenő nevezte a Zeneakadémiát fennállásának 50. évfordulóján)  megszokott, hogy tanárai általában fiatalon kezdik az oktatást és 40-50 év múlva innen mennek nyugdíjba, különösebb feltűnés nélkül. Banda tanár úr sem jelentett kivételt. Az adott pillanatban nyugdíjazták. Nem lett professor emeritus, amit nagyon fájlalt. Jeles pályatársa, Starker János meghívására egy évet töltött vendégprofesszorként Bloomingtonban, majd óraadóként folytatta Budapesten a tanítást, amíg hagyták. Méltatlan eljárás volt ez egy olyan tanárral, aki egykor Dohnányi és Kerpely ajánlásával kapott katedrát.

Egy ilyen kerek, harmonikus életműnek vajon volt-e hiánya? Mindannyian fájlalunk valamit szakmai életünkben. Banda Edénél ez a szólista karrier intenzitására vonatkozott. Szép sikert ért el fiatalon a nevezetes Genfi Versenyen (1946-ban), és – különösen az 1950-es, 1960-as években – sokszor adott zenekari és szóló esteket, ő mutatta be például Viski János Gordonkaversenyét és más, neki ajánlott művet, de fiatalkorának nehézségei, a vasfüggöny és néhány olyan, zenén kívüli tulajdonság hiánya, ami a szólista karrierhez elengedhetetlen, gátolta ennek a területnek a kibontakozását. Különösen fájlalta, hogy szólólemez nem jelent meg vele, csak kamarazene, noha nagyon szeretett volna Dohnányi műveiből egy szóló albumot. Ezért még a számos rádiófelvétel sem kárpótolta, amit súlyosbított az a tény, hogy a felvételek egy részét nem őrizte meg a Magyar Rádió archívuma. Annál értékesebb és kedvesebb volt számára a szoros művészi, tanári, emberi kapcsolat, ami az I. István (ma: Szent István) Gimnázium zenekarához fűzte. Ez a történelmi jelentőségű együttműködés az apropója a jelen cikknek is. Az ifjúsági zenekart, amely később a zenetanulás valamennyi szintjét lekövette: a kisiskolásoktól a profivá válásig, az iskola akkori igazgatója, Záborszky József alapította egy máig egyedülálló, példaértékű zenepedagógiai modell részeként. A koncepcióhoz tartozott, hogy időről időre a legjelesebb magyar muzsikusokat hívták meg ünnepi koncertjeik szólistájaként. Banda Ede 1959. június 5-én játszott először az „István-zenekarral”, Záborszky József vezényletével, majd a barátság harmincöt éve alatt szinte évente szólaltatta meg a csellóversenyek irodalmának tekintélyes részét (az utolsó koncert időpontja 1994. szeptember 25.). Záborszky elismerése és a fiatalok rajongása némi elégtételt jelentett. Hasonlóan szoros kapcsolat fűzte 1976-tól a kanadai Ontario állambeli Quebec ifjúsági zenekarához, amelynek nyári kurzusain tizenhét éven át működött zenekari és kamarazene tanárként, szólistaként.

Amikor Banda Ede 2004 júniusában, hosszas betegeskedés után elhunyt, egy mára már letűnt korszak szellemét, hangulatát vitte örökre magával. Az ő világában a zenész lét nemcsak professzionális foglalkozást jelentett, hanem az élet játékos és poétikus oldalának megelevenítését, a virágok völgyének szép illúzióját is. Fontos, hogy megmaradjon ez az álom. Ezért is érdemes őrizni a régi muzsikusok emlékét.