Vannak sorsdöntő találkozások, amelyek hatása a következő generációkban is tovább él. Kocsis Zoltán és a Szent István Filharmonikusok kapcsolata ilyen volt. Már 2009 tavaszán, az első közös koncertjük alkalmával a karmestert mélyen megérintette a zenekar lelkesedése, fegyelme és muzikalitása, a zenészek számára pedig inspiráló szakmai tapasztalatot jelentett a felkészülés. A kölcsönös megbecsülés jegyében Kocsis újra és újra visszatért vendégkarmesterként a Záborszky Kálmán vezette együtteshez. Halálának tizedik évfordulója alkalmat ad arra, hogy felidézzük e különleges művészi kapcsolat történetét.

„Az egész intézmény missziót tölt be a magyar zenei életben” – írta Kocsis abban a dokumentumban, amelyben a zenekart egy rangos szakmai kitüntetésre javasolta. A „Nemzeti Ifjúsági Zenekar” cím elnyeréséhez nemcsak kimagasló zenei színvonal, hanem a fiatalok zenei nevelésében vállalt kiemelkedő szerepe is szükséges. Kocsis saját tapasztalataira hivatkozva méltatta az együttes példaértékű, tudatos és fegyelmezett munkáját, valamint azt a koncentrációt, amellyel a muzsikusok képesek azonosulni a karmester művészi elképzeléseivel. Mint fogalmazott, aligha véletlen, hogy „Ferencsik János óta a legjobb karmesterek is rendszeresen kapcsolatot tartottak a zenekarral.”

Kocsis Zoltán a Szent István Filharmonikusokban nem csupán egy zenekart látott, hanem több generációt is formáló zenei műhelyt. Az 1954-ben alapított intézmény – korábbi nevén a Zuglói Filharmónia – olyan közösséget teremtett, amelyben a különböző korosztályok többféle együttesben fejlődhetnek tovább, és a közös muzsikálás hosszú távon is meghatározhatja a fiatalok kapcsolatát a klasszikus zenével.

Módszer, amit az egész világra ki kellene terjeszteni

„Pótolhatatlan, amit a zenekar csinál” – fogalmazta meg Kocsis, „mert a tehetséggondozásnak egy olyan különleges válfajával állunk szemben, amit az egész világra ki kéne terjeszteni, mint módszert. Tudniillik nem csak arról van szó, hogy tehetségeket fedezünk fel, foglalkozunk velük és egy idő után elkezdünk büszkélkedni velük, hanem éppen ellenkezőleg: úgy kísérjük figyelemmel a pályájukat, hogy ez – adott esetben – interaktívvá válhat. Sokan tanítanak, akik egykoron növendékek voltak, és ez így helyes, mert azt a módszert adják tovább, amelynek révén ők maguk is bekerülhettek a zenei élet vérkeringésébe.”

Kocsis tehát nem csak a zenekar koncertsikereit látta, hanem a mögötte álló pedagógiai munkát, a tradíciót, és azt a szellemiséget, amely generációkon keresztül formálja a fiatal zenészeket. A lényeg a folyamatos figyelem és a személyes kapcsolat: a fiatalok nemcsak tudást és szakmai tapasztalatot kapnak, hanem olyan mintát is, amelyet később maguk vihetnek tovább – ez a szemlélet a Szent István Filharmonikusok egyik legfontosabb sajátossága. A tehetséggondozás így nem egyszeri segítség, hanem hosszú távú befektetés a magyar zenei élet jövőjébe.

Kocsis elismerése ezért a teljes intézménynek szólt: a zenekarnak, a tanároknak és annak a műhelynek, amelyben a tehetség kibontakozhat, majd idővel maga is mások fejlődésének forrásává válhat.

Váratlan felfedezés

Kocsis művészi örökségéhez hozzátartozik az a kitüntetett figyelem is, amellyel a fiatal muzsikusok felé fordult, és az a készség, amellyel felismerte bennük a kibontakozás lehetőségét. Berecz Mihály története különösen szép példája annak, hogyan válhat egy véletlen találkozásból meghatározó művészi kapcsolat.

Berecz még a zuglói Tücsökzenekar hegedűseként játszott, amikor Záborszky Kálmán egy próbaszünetben felfigyelt rá. A fiú éppen egy Haydn-szonátát játszott zongorán, ami azért volt meglepő, mert mindössze egy éve tanult ezen a hangszeren. Záborszky aznapra Kocsis Zoltánt hívta meg vezényelni, akit megkért, hogy hallgassa meg a fiút. A rövidnek induló meghallgatásból végül hosszú távú művészi mentorálás bontakozott ki.

A történet néhány évvel később újabb fejezethez érkezett, ugyanis Záborszky Kálmán azt tervezte, hogy Kocsis születésnapi koncertjén fiatal tehetségek is bemutatkoznak. Berecz Mihály is szóba került, aki végül nem kisebb művet szeretett volna eljátszani, mint Ravel G-dúr zongoraversenyét. Kocsis meghallgatta, majd közölte Záborszkyval: „Mehet.”

A koncertre 2013. május 30-án került sor a Művészetek Palotájában. A zenekart Kocsis vezényelte, a szólista pedig a mindössze tizenhat éves Berecz Mihály volt. Kapcsolatuk a koncert után is folytatódott: Kocsis egészen haláláig figyelemmel kísérte és segítette Misi fejlődését. 2016-ban ismét együtt dolgoztak, amikor a fiatal zongorista beugróként játszotta Ravel versenyművét a Nemzeti Filharmonikusokkal.

Kocsis nyitottsága Záborszky Kálmán számára azért is volt különösen értékes, mert megerősítette abban, hogy a tehetséggondozás nem ér véget az intézmény falainál. Egy fiatal muzsikus útját olykor egyetlen találkozás, egy meghallgatás vagy egy bátorító döntés is új irányba terelheti.

Ami tovább él

Kocsis és a zenekar rendkívül jó kapcsolatában a kölcsönös tisztelet mellett a próbák különleges légköre is fontos szerepet játszott. Záborszky Kálmán visszaemlékezése szerint a legnagyobb dicséreteket Kocsistól kapta az együttes: a pontosság, a koncentráció és a karmester elképzelésének megértése számára alapvető követelmény volt. A muzsikusok pedig rengeteget tanultak a páratlan tudású karmestertől a zenéről, a művek előadásmódjáról, a próbafegyelemről, a figyelemről és a zenei gondolkodásról.

Kocsis Zoltán és a Szent István Filharmonikusok története ezért több mint emlékezetes karmesteri vendégszereplések sora. Két, a magyar zenei életért felelősséget érző művész találkozása rajzolódik ki benne: Kocsis művészi példája és szakmai útmutatása, valamint Záborszky Kálmán elkötelezett közösség- és műhelyteremtő munkája egymást erősítve szolgálta a fiatal muzsikusok fejlődését.

Kocsis 2016. november 6-án bekövetkezett halála óta világosan látszik, hogy öröksége nemcsak a felvételeiben él tovább. Ott van azoknak a fiatal muzsikusoknak a pályájában is, akiknek fejlődését segítette, és azokban a zenei műhelyekben, ahol a következő generációk tanulnak meg figyelni, együtt gondolkodni és felelősséggel muzsikálni. A Szent István Filharmonikusok számára az együtt töltött próbák, a közös koncertek és a fiatal tehetségek támogatása ennek az örökségnek máig eleven részei.