Ferencsik János, a tiszteletbeli Istvános

Noha nem lettem zenész, kicsit én is „Istvános” voltam: a Tücsökzenekarban, majd a „középsőben” (a XIV. Kerületi Állami Zeneiskola Zenekarában) játszottam, mely az István Gimnázium Szimfonikus Zenekarának előszobája volt. Sajnos időhiány – vagy kishitűség – miatt abbahagytam a csellózást, amikor felvettek a gimibe.

Talán hetedikes lehettem, amikor egyszer meglátogatott minket Ferencsik János (ez nem az 1983-as, Kolonits Klára által is említett látogatás, talán két évvel korábbi). Valahogy az összes zenekar részt vett a fogadásában, én a lépcsőfordulóban ültem, és még arra is emlékszem, hogy a Parasztbecsület Intermezzóját játszottuk a Mester tiszteletére. Általában Káli, vagyis Záborszky Kálmán vezényelt minket, de ezen az estén Jóska bácsi irányította az egyesült együttest. De hogy tényleg átvette-e a kezéből Ferencsik a pálcát, vagy csak bennem él így ez az emlék négy és fél évtized után, azt nem tudnám megmondani. Jó lenne azt gondolni, hogy Ferencsik engem is vezényelt – ezért gondolom, hogy valószínűleg nem így volt.

Én addigra Ferencsik rajongója voltam. Szüleink alsós korunktól vittek minket nővéremmel „felnőtt” koncertekre, néhány kivétellel a Zeneakadémiára, tehát nagyjából 1977-től rendszeresen láttam őt vezényelni. Az ÁHZ élén mégis mindig őt vártam, mert egyrészt a zenei nagyságot mindig érezni lehet, másrészt addigra már számos kedves lemezem is volt vele. Amikor tehát megpillantottam idősen is impozáns tekintetét az István lépcsőfordulójában, az egyszerre volt félelmetes és ismerős. Pedig ez már az élete végéhez közelítő, idős Ferencsik volt.

A fiatal Ferencsikről viszont már felnőttként hallottam egy jellemző anekdotát. A harmincas évek elején a Székesfővárosi Zenekar rendre műsorra tűzte Mozart Jupiter-szimfóniáját, de aztán valahogy mindig műsorváltozás „következett be”: egyszerűen túl nehéz volt ez a  zenekarnak – mígnem 1932-ben jött egy ifjú titán, aki szépen „beléjük verte” a negyedik tétel fúgáját is. Ez az ifjú volt az 1907-ben született Ferencsik János, akinek ekkoriban indult karmesteri pályája, elsősorban betanító karmesterként, nemcsak Budapesten, de hamarosan Bayreuthban, Bécsben, Kölnben, Salzburgban is.

Ferencsik a Nemzeti Zenedében tanult zeneszerzést, hangszerelést és partitúraolvasást, 1927-ben lett az Operaház korrepetitora. Bayreuthban 1931-től Arturo Toscanini mellett segédkezett, emellett a Nemzeti Zenedében tanított is. Főleg nyaranta vett részt külföldi fesztiválokon, ahol karmestergigászokkal dolgozhatott együtt. Élete egyik legfontosabb koncertje 1940-ben volt: Bartók Béla és Pásztory Ditta emlékhangversenyén a Zeneakadémián ő volt a karmester. Bartók mindvégig fontos szerepet kapott repertoárján, későbbi lemezfelvételei mutatják, mennyire értőn közelített a zenéjéhez.

A háborúból frissen felszabadult Pesten azonnal munkához látott, még a bombától sújtott Zeneakadémián is fellépett 1945 márciusában (Bartók ekkor is szerepelt a műsoron). A  Rádiózenekar lett az ő együttese, de rendszeresen járt külföldre, elsősorban Bécsbe, egészen 1950-ig. Ekkor is, 1956-ban is dönthetett volna úgy, hogy „megpattan” (ahogy például Fricsay Ferenc, majd Somogyi László, hogy legközelebbi pályatársait említsem), és alighanem tárt karokkal várták volna. 1950-től viszont évekig nem engedték utazni. 1953-tól haláláig az ÁHZ (a Nemzeti Filharmonikusok elődjének) fő-zeneigazgatója, ’56 után velük aztán sokat turnézott. Emellett az Operaház zeneigazgatóságát is hosszú időn keresztül (1957-73, 1978-84) betöltötte. Néhány felvételét a „nagy” kiadók is átvették (például egy Haydn Nelson-misét a Deutsche Grammophon), sőt jelent meg lemeze a Londoni Filharmonikusokkal is (a Deccánál, például egy Brahms-zongoraverseny), amiből látszik, hogy mindenütt elismerték hatalmas tudását, de igazi „nyugati” karriert nem futott be.

Gyerekkoromban egyértelműen ő volt a hazai karmesterek „legnagyobbika” (igazán jó zenekari koncertemlékeim sokáig csak vele, meg a vörös hajú, ifjú Kovács Jánossal és kicsit később Ligeti Andrással maradtak). Néhány szép lemezzel ezt alá tudnám támasztani (a Nemzeti Filharmonikusok 100. évfordulóján írtam is erről), de a személyes varázs az ő esetében sokkal fontosabb, a lemezek ezt talán nem is tudják átadni.

Emlékeznek viszont azok a karmesterek, akik annak idején, fiatalon vele dolgozhattak. Záborszky Kálmán zeneakadémistaként rendszeresen volt ott Ferencsik próbáin, később pedig, amikor Ferencsik az Istvánba látogatott, minden koncertjén játszott a csellószólamban. Így volt akkor is, amikor 60 éve az idős karmester Bartók Magyar képeit vezényelte. Záborszky Kálmán érdekes párhuzamra hívja fel a figyelmet: most, amikor Medveczky Ádám adja elő a Szent István Filharmonikusokkal ugyanezt a művet, ugyanazokat a hangszíneket kéri, mint annak idején Ferencsik.

Nem véletlen: Medveczky Ádám, aki egészen kiváló timpanistaként kezdte pályáját, 1960-68 között az ÁHZ tagja volt, ő ütőzött azokon a Magyar képek-próbákon is, amelyeket Záborszky is végignézett. Medveczky Ádám Ferencsik zenei hagyatékából épp Bartókot és Kodályt emeli ki, valamint a klasszikusokat (mindenekelőtt Mozartot és Schubertet), melyek előadásait etalonértékűnek érzi. A magyar képek-párhuzamot érti, sőt büszkén vallja: Bartókot Ferencsiktől tanulta, a zenekar tagjaként. Később, operai korrepetitorként is dolgoztak együtt, ebből az időből egy csodálatos Rózsalovag-betanítás emlékét emeli ki Medveczky. Emellett Verdi, Wagner és Puccini hármasát, az Otellót, vagy az Aidát (melyben kisegítőként még timpanizott a Mester keze alatt), a Tannhäusert, valamint a Parsifalt, mely Ferencsik operai hattyúdala lett. Egyszerű, követhető technika, emellett színes, intenzív zeneiség jellemezte Ferencsiket – emlékszik évtizedes együttműködésükre Medveczky Ádám, és kiemeli, hogy Ferencsiknél a szüneteknek mekkora szerepe volt, például a Máté-passió zárókórusa előtt.

Záborszky Kálmán hasonlóan emlékszik Ferencsik nagyon kifejező és világos, könnyen követhető „kezére”, mely minden részletet megmutatott. És ugyanezt említi Kovács János, aki szintén akadémista kora óta látogatta Ferencsik próbáit. Kovács János szerint az egész hazai zenei életben egyértelműen Feerncsik volt az, akire csak csodálattal lehetett nézni. Ferencsik zenei kultúrája mellett általános műveltsége, nyitottsága is kiemelendő – mindezt úgy, hogy sose szorult arra, hogy mindebből bármit fitogtatnia kelljen. Talán ennek is köszönhető – mondja Kovács János –, hogy Szvjatoszlav Richterrel, a másik zenész-gondolkodóval ennyire értették egymást.

Ferencsiknek minden próbáján volt egy-két mondása, amely egész életre megmaradt abban, aki hallotta. Mindig felhívta a figyelmet a zenei párhuzamokra (például Debussy vagy Bartók kései műveiben a Wagner-elemekre). Ez a megkérdőjelezhetetlen emberi és zenei minőség az oka, hogy Ferencsiknek nemigen voltak fegyelmezési nehézségei zenekarainál, akikkel mások esetleg megszenvedtek.

Ferencsik János 1965-ben vezényelte először Záborszky Jóska bácsi zenekarát, rögtön meg is szerette az együttest, Záborszky József munkáját pedig igen nagyra becsülte. A visszaemlékezések szerint éppoly igényesen próbált a gyerekekkel, mint a felnőttekkel. Haláláig másfél-kétévente dirigálta az István-zenekart, élete végéig. Aki ezt átélte, sose felejti el.