Istvánosok 11. - Kolonits Klára: „Nem voltam benne biztos, hogy zenei pályára megyek”

Még a múlt században kerültem a Szent István Konzervatóriumba, a ‘70-es évek legvégén, ‘80-as évek elején. Akkor még az Ajtósi Dürer soron volt az István Gimnázium, és Kárász Ilona vitt oda minket, aki a fuvolatanárom volt az V. kerületben, részben azért, hogy zenekari játékot halljunk és integrálódjunk. Egy fuvolazenekart hoztak létre azoknak a gyerekeknek, akikről azt gondolták, hogy később a zenekar oszlopos tagjai lesznek majd.

Az egyik legkedvesebb emlékem, hogy gyerekként kukucskálunk a nagyterem ajtaján, és a Jóska bácsi éppen próbát tart a nagyoknak. A vonósoknak és a fúvósoknak is külön zenekaruk volt, és nagyon sok olyan program volt az Istvánon belül, ahol ez ki lett használva. A legszebb emlékem, szerintem ‘83-ban, amikor már a nagybeteg Ferencsik János egy ÁHZ-turnéról egyenesen az István Gimnáziumba jött, és mi a lépcsőházban fogadtuk. Ott álltunk gyönyörű fuvolazenekaros díszegyenruhában, azt hiszem, egy Mozart-darabbal fogadtuk, és ő elsírta magát. Nem tudom, hogy azért, mert tudta, hogy ez a végjátéka az életének, vagy azért, mert hazajött és olyan dolgot kapott, ami neki a legfontosabb: hogy fiatalok örömmel zenélnek, és a keblükre ölelik őt.

Nem voltam benne biztos, hogy zenei pályára megyek, mert rendes gimnáziumba jártam, de azok az élmények olyan erősek voltak, hogy utána különböző amatőr zenekarokba jártam mint fuvolista, és felmerült bennem, hogy fuvolista leszek. De nekem ott kimaradt négy év. Akkor mondta a Kovács Imre bácsi, az ÁHZ szólófuvolistája, hogy három évet intenzíven kellene gyakorolnom, mire én: nem, én karmester leszek! Amikor fölvettek a középiskolai énektanárképzőbe vezényelni, akkor mondta a tanárom, hogy „hát ez se az igazi, Klárika, maga énekeljen!” És tulajdonképpen így jutottam el a kis fuvolazenekaros tagságtól az Operaházig.

Azt éreztem, hogy nem volt rajtunk nyomás. Fölmerült, hogy a konzervatóriumba járjak, és édesanyám megkérdezte, hogy nem lenne-e jobb maradni egy ilyen közegben, ami nem várja el azt a magas fokú teljesítményt, de mégis bevon, és ilyen élményeket ad. Mindig elmondom, hogy én a Kosciuszkó Tádé utcai általános iskolába jártam Sapszon Ferenchez, amiből lett aztán a kórusiskola, és a Fuvolazenekarba is jártam, ahonnan bekerülhettek nagyon sokan az István zenekarba. Ez a két hely volt, ami ilyen nevelőbölcső volt, és szerintem

az idegrendszerre rendkívül jó hatással van ez kicsit lazább, családiasabb fajta nevelés.

A legszebb élményem, amikor pár évvel ezelőtt énekeltem a zenekarral. A Kálmán egyszer csak bekopogott az öltözőbe, hogy meglepetés vendéget hozott. És ott állt Jóska bácsi. Akkor elsírtuk magunkat. Szóval nekem ez volt az a pillanat, hogy a gyermeki énem és a mostani énem egy pillanatra kézfogót talált. Nem tudom, hogy emlékezett-e a 130. fuvolistájára – elég rossz voltam, úgyhogy lehet –, de hogy az idő itt nem úgy telik, mint máshol, az tényleg így van.