Istvánosok 17. - Ménesi Gergely: „Belelátni a jövőjét a fiatalba – ez nem könnyű dolog”

A Zeneakadémia Nagytermében a 70-es, 80-as években számunkra elérhető valóság volt, hogy a Zeneakadémia akkori rektora, Kovács Dénes szólózott. A szüleim rendszeresen eljöttek a hangversenyeinkre, kitették a kazettás magnót a középerkély oldalára, és felvették a koncertet. Ezeken Kórodi András vezényel, de Ferencsik János mellett sok neves karmesterrel muzsikálhattunk még együtt. Záborszky József is sokszor vezényelt minket. Megdöbbentő, hogy e felvételek révén visszaidézhetem azt a játékmódot, azt a formálást, amit például Kovács Dénestől elleshettünk.

Az én időmben még a konzervatórium ötlete sem volt meg. 1976-ban kezdtem el zeneiskolában hegedűt tanulni. Két testvérem is van, mindketten fagottoztak. Záborszky József tudta, hogy van egy harmadik elvetemült gyerek, megnézett hát engem is. Így kezdtem el a hegedűtanulmányaimat. Két-három év után bekerültem a Tücsökzenekarba. Aztán Záborszky József továbbküldött, tizenhárom éves koromban már a nagyzenekarban játszhattam. Nagyon nagy élmény és tapasztalat volt ez.

Igazán komoly műveket játszottunk. A Requiem még a mai fejemmel sem tűnik egyszerű műnek, de valahogy nem féltünk. Zeneileg is nagyon meghatározó évek voltak ezek, bent ülni egy zenekarban, hallgatni a hangzást, a harmóniákat. Csodálatos érzés volt összetartozni. Valahogy bevonzott ez a zene. Nem lennék zenész, hogyha nem hegedültem volna az István zenekarban, és nem Záborszky József mondta volna azt az egyik próba után, hogy „apám, nem játszol jól, jövő pénteken gyere be skálázni.” Bementem korábban, Záborszky József igazgató úr pedig megmutatta, hogy kell eljátszani a kettősfogásos skálát. Nem azt mondta, hogy játszd vagy mutasd, hanem ő megmutatta.

Amit még megtanultam, az az, hogy egy vezetőnek az első megérzésre, határozottan lépnie kell. Ezt így csinálta Záborszky József, így csinálta Záborszky Kálmán, és most így csinálja Makovecz Pál. Ha valakiben meglátja azt, hogy egészen más, mint a többi, akkor nem abba a skatulyába kell visszanyomni, hanem meg kell keresni, hogy mi okozza azt a kirívó viselkedést. Mert hát a jó gyerekekből ritkán lesz jó zenész. Meg kell keresni azt, ami leköti azt a fiatalt, és ami szárnyakat adhat neki. Tehát belelátni a jövőjét a fiatalba. Ez nem könnyű dolog.

Megtanultam, hogy nincs lehetetlen. A lécet kell nagyon magasra tenni, és akkor teljesíti a társaság. Egyetlenegy mű volt, amit Záborszky József kitett, hogy játsszuk el, majd azt mondta, hogy inkább mégsem. Schubert Nagy C-dúr szimfóniája volt az. Ezt jó szívvel őrzöm, hogy nincs lehetetlen, de mégsem kell mindent erőltetni. Minden mást viszont eljátszottunk.

Szeretném még kiemelni koncertmesterünk, Ulrich István szerénységét, alázatát.

Amit még említenék, azok az istvános értékek, az őszinteség és a szárnyalás. A zenében nem lehet hazudni. Szolgálnunk kell a zenét: amit mi kottában megkapunk, a bejegyzéseket meg kell valósítani, meg kell jeleníteni.

Ha mi élvezzük a zenélést, akkor reményeink szerint a közönség is fogja élvezni.