Istvánosok 4. - Devich Gergely: „A Szent István lehetőségeket teremtett”

Az, hogy a Szent Istvánba kerültem, tulajdonképpen a véletlen műve. Nyolcéves koromban a VII. kerületben kezdtem el csellózni, ott laktunk a családommal, aztán egy évvel később költöztünk Zuglóba. Folytatni szerettem volna a hangszertanulást, így a házunkban lakó csellistától, Bertalan Judittól kérdezte meg édesanyám, hogy kit ajánlana itt Zuglóban csellótanárnak. Ő említette Antók Zsuzsanna nevét, aki itt tanított a Szent István Zeneiskolában. Nála kezdtem el a tanulmányaimat, aztán öt éven keresztül jártam hozzá, felkészített a Zeneakadémiára való felvételire, az előkészítő tagozatra.

Aztán pedig a konziba is jártam félig-meddig, a közismereti tanulmányaimat itt végeztem.

Antók Zsuzsa nénitől a minőségre való törekvést tanultam a kezdetektől fogva, ami meghatározza a mai napig a pályafutásomat.

Ő annyira erre nevelte minden növendékét, hogy teljesen belénk ivódott.

Nagyon hálás vagyok, hogy Záborszky Kálmán nagyon sokat segítette egészen kicsi koromtól kezdve a pályámat. Azt tudnám megfogalmazni, hogy az a bizalom, amit kiskoromban Zsuzsa nénitől és Kálmán bácsitól kaptam, nagyon sokat jelentett, mivel önbizalmat adott egy pályakezdő fiatalnak. Azt gondolom, ez mind a mai napig az intézmény lelkületének a része.

A Szent István lehetőségeket teremtett számunkra, ami nagyon fontos, mert az, hogy valaki a négy fal között gyakorol, jó dolog, de igazán akkor derül ki, hogy ki mire képes, amikor koncerteken kell közönség előtt játszani. Ebben egyedülálló az István konzi meg a zeneiskola is, hiszen van zenekara. Amikor tizenhárom éves voltam, Záborszky Kálmán megkért, hogy a Művészetek Palotájában szólózzak az István zenekarral. Ez 2012-ben volt, ami egy óriási mérföldkő és nagyon meghatározó élmény volt a pályafutásomban. Úgyhogy a bizalommal együtt lehetőségeket adnak a növendékeknek, ami azt gondolom, nagyon nagy mértékben elősegíti, hogy egy tehetség ki tudjon bontakozni.

Meghatározó koncertélményem volt tehát az előbb említett 2012-es fellépés. Dohnányi Konzertstückjét játszottam el az István zenekarral, Kálmán bácsi vezényletével. Senkinek nem könnyű, még a nagy művészeknek sem, akik járják a világot, nemhogy egy tizenhárom évesnek. Úgyhogy ez elég stresszes volt, egy évet készültem arra a koncertre. Utána érdekes módon jött egy kis válság, nem volt teljesen biztos, hogy folytatom a csellózást, de aztán Zsuzsa néni segítségével extrán megerősödve kerültem ki ebből a krízisből. Ez tehát az egész életemet, pályámat meghatározó koncertélmény volt.

A Dohnányi-koncertet egyébként pont 2023 novemberében játszottam újra megint, tehát tizenegy év után. És még most is voltak bizonyos részek, amikre emlékeztem. Később a Pastorale sorozatban is volt szerencsém részt venni a zenekarral együtt. Ott például Dvořák csellóversenyét játszottam, ami minden csellista számára egy olyan mű, amivel az élete során többször találkozik, mert az egyik legjátszottabb, legnépszerűbb versenymű. Úgyhogy vannak bőven olyan művek, amiket a zenekarral való kapcsolódáson keresztül tanultam meg.

Az ember ezekből nagyon sokat tanul, mivel nagyon sok minden nem derül ki az órákon vagy gyakorlás közben, ami viszont ilyen éles helyzetekben előjön. Ezeket az élményeket később fel tudja használni arra, hogy segítsenek stresszesebb helyzetben, úgy érzem, ezeket a tapasztalatokat később a pályám során hasznosítani tudtam.

A Szent Istvánra jellemző a családias légkör. Viszonylag rég nem voltam itt, de most is legalább tíz ismerős arccal találkoztam, és ez szintén része annak a bizalomnak, amit említettem. Természetesen van egy komoly szakmai munka, de emellett valahogy az emberi kapcsolatok is fontosak maradnak, és ennek van egy jó összhangja.

A tanárok közül leginkább Kálmán bácsival vannak nagyon jó történeteim. Az egyik matematikadolgozat előtt összefutottam vele a folyosón, és valószínűleg látta rajtam, hogy kicsit sápadt vagyok, mert nem voltam nagyon felkészült. Odajött hozzám, és kérdezte, hogy Gergőkém, hány húr van a csellón? Mondtam, hogy négy „Na, hát átment, átment!”.