Istvánosok 40. - Dobos Balázs: „A Szent István Zeneiskola és Gimnázium egy életforma volt”

Elég korán kezdtem zenélni, még iskolába sem jártam akkor, ezért tulajdonképpen a betűvetést később tanultam meg, mint a zenét. Már ötéves koromban a Tücsökzenekarban húztam a hegedűt, és valahogy a zene végigkísérte az életemet, pedig valójában mindig természettudományos beállítottságú voltam. A Szent István Gimnáziumban volt egy speciális matematika tagozat, ahol heti tíz órában tanítottak nagyon magas színvonalon matematikát.

Mindenki kitűzte magának a célt, hogy be kell kerülni az OKTV első tízbe. Én bekerültem, így felvételi nélkül mehettem a Műszaki Egyetemre.

A Műszaki Egyetem elvégzése után tíz évig még dolgoztam az egyetemen, később pedig a versenyszférába kerültem, ahol mobilfizetéssel foglalkoztam, majd pedig audio- és vizuális technikával, rögzítéssel. Ez a két dolog tehát inkább párhuzamosan jelent meg az életemben, egymással nem annyira szoros összefüggésben, mint inkább egymást kiegészítve. A zene mindenképpen kikapcsolt és átállított egy olyan vágányra, ami közben lehet gondolkodni.

A zeneoktatás mindig is nagyon magas színvonalú volt a zeneiskolában, kiváló tanáraink voltak, akik megkövetelték a gyakorlást, ezért az ember minden órára felkészülten ment, vagy legalábbis igyekezett. Ez a mindennapos, rendszeres tevékenység rányomta a bélyegét a tanulásra is. Ha az ember minden nap egy órát foglalkozik azzal, hogy előveszi a hangszert és gyakorol, akkor ebből adódóan előveszi a tantárgyakat is, és átnézi a leckét. Ilyen értelemben egyfajta szorgalomra nevelt a zene, viszont a szorgalom mellett megadta azokat a sikerélményeket is, amelyeket a koncertek és a dicséretek jelentettek. Ezek a fellépések nagyszerű élményt jelentettek egy fegyelmezett felkészülés után: nagy sikerélményt, reflektorfényt, ahol szépen felöltöztünk és együtt játszottunk. Volt egy nagyon erős közösség-összetartó ereje is, hiszen itt a közös teljesítmény az egyéni teljesítmény fölé kerül.

Hegedűsként kezdtem, utána csellóztam hat évig, és amikor bekerültem a gimnáziumba, pont Záborszky József igazgató úr kapott el a folyosón, hogy kezdjek el nagybőgőzni, mert fél év múlva már kell menni turnéra, és hiányzik egy bőgős. Így váltam nagybőgőssé, és igazából nem bántam meg. Ez egy új hangszer volt részben, hiszen nagyon mély basszus, jobban lehet hallani közben a zenekart, máshogyan is kell fülelni, nem annyira szólista hangszer. Ugyanakkor azokat a technikai tudásokat, amiket megszereztem a csellózás közben, könnyű volt átvinni a nagybőgőre.

Záborszky Józsefet olyan embernek ismertem meg, mint a nagyapámat. Ha az ember meglátta a folyosón, akkor gyorsan el kellett menni más irányba, nehogy valami munkát adjon, legyen az hangszerpakolás, színpadberendezés, iskola utáni festés, mindig eszébe jutott valami, hogy mit kell csinálni. Ezeket a munkákat nagyon szerettem, és mindig részt is vettem bennük. Úgy éreztem, hogy valami olyan dolgot csinálunk, aminek van értelme, ami előrevisz, és amiből jó dolog sül ki. Ennek a másik oldala, hogy ez a szocializmus időszaka alatt volt, amikor nem mindent pénzben mértek. Tehát az elismerés, a megbecsülés, ez a fajta másodlagos motiváció sokkal erősebb volt, mint ma, és máshogy is mértük ennek az értékét. Az értelmes munka, az értelmes aktivitások sokkal fontosabbak voltak, mint az, hogy valaki ezt pénzért csinálja. Jellemzően minden ilyen megmozdulás önkéntes alapon volt szervezve. Nagyon kevés ember kapott ezért közvetlenül fizetést.

A Szent István Zeneiskola és Gimnázium egy életforma volt, ahol a nagyon magas minőségű iskolai oktatás – mind természettudományos, mind nyelvi vagy egyéb vonalon –, kiegészült a magas színvonalú zenei képzéssel.

Nem lehetett melléhúzni, nem lehetett hiányozni, nem lehetett egyénieskedni a közösséggel szemben, és ennek olyan eredményei voltak, amit az egész világon mindenhol megbecsültek.