Istvánosok 41. - Losonczi Anita: „A nagy művészek örömmel jöttek, mert itt egyedülálló műhelymunka folyik”

A nagybőgővel kezdődött az életem az István Gimnáziumban 1984-ben. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, előtte zongoráztam a zeneiskolában, és azt láttam, hogy a hangszeres osztálytársaim, akik különböző vonós és fúvós hangszereken játszanak, egyszer csak az óra után fogják a hangszert, és elindulnak zenekarra.

Tizenkét évesen ezt annyira irigyeltem tőlük, hogy minden vágyam az volt, bár már hat éve zongoráztam, hogy zenekaros legyek. Az osztályfőnököm, Teca néni ebben a zenekarban játszott, azt vallotta, hogy a zene fontos, a zenekar meg még jobb. Schunk Laci bácsi, aki szintén oszlopos tagja ennek az együttesnek, elvállalta, hogy év közben átmehessek zongoráról nagybőgőre – minden itt kezdődött.

Hamar bekerültem a Tücsökzenekarba, és onnantól kezdve nem volt megállás: középső zenekar, aztán egy nagy váltás, az énekkar – magánéleti döntés miatt az ELTE-t választottam, és nem a Zeneakadémiát. De azóta, negyven éve itt vagyok. Pedagógus lettem, operákat is rendezek és koreografálok, sok-sok emberrel, gyerekkel, operaénekessel dolgozom.

Záborszky József mindennek az alapja. Nagyon meghatározó dolgokat tanultunk meg Józsi bácsitól, és nagyon jó érzékkel viszonyult emberekhez: bizonyos korosztályoknak és bizonyos életszituációkban mindenkinek tudott feladatot adni, hogy fontosnak érezze magát.

Hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy olyan pillanatban nyúljon bele az embereknek a szakmaiságába, ami lendített rajta, ami újabb motivációt adott. Összeeresztette a nagy művészeket, a karmestereket és a piciket. És a picik azt érezték, hogy van értelme annak, amit az órákon megtanulnak. Ez szerintem azért világszenzáció, hogy rögtön nagyon fontos lehetőségeket adnak, és meg lehet mutatni azt, hogy együtt csináljuk. És ezek

a nagy művészek, akik elvállalták a fellépést velünk, örömmel jöttek, mert látták, hogy itt tényleg egyedülálló műhelymunka folyik.

Pedagógusként meg vezetőként ezt viszem tovább, hogy lássuk meg a munkát, legyünk folyamatosan jelen. Nem lehetett ide úgy bejönni, hogy ne mondjon valamit nekem, hogy ne szóljon hozzám, mindenkiről mindent pontosan tudott. Azt gondolom, hogy pedagógusként mindig Záborszky József él bennem. Nekem is ez a feladatom a pályámon, hogy megtaláljam azt, hogy ki miben jó, hogy miben tudom én őt tovább segíteni, nagyon figyelni arra, hogy mi történik az életében, és jókor kérdezni. Ezt Záborszky Kálmán nagyon jól viszi tovább.

Volt egy nagyon kedves történetem Józsi bácsiról, ami megmutatja azt a csapatmunkát, amire tanított. Mericske Zoli karácsonyi miséjét nagyon sokszor előadtuk. Egyszer mentünk a hóesésben egy templomba fellépni, és azt látom, hogy Józsi bácsi – már akkor szerintem legalább 80 éves volt – jön az utcán, fogja a kis nejlonszatyrot, amiből kilóg a brácsa. Mert a Zoli nem talált brácsást, és a Józsi bácsinak a legtermészetesebb dolog volt, hogy ő akkor jön, beül és eljátssza. És annyira megható dolog, még most visszaemlékezve is, hogy neki ez fontos volt, hogy itt volt, és hogy igenis mindig együtt.