Istvánosok 42. - Kiss Orsolya: „Hagyomány, kitartás és a fegyelmezettség"

A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Kiss Orsolya hegedűművész, hangszerésszel beszélgettünk.

Hegedűtanárnőm, néhai Varsay Krisztina ajánlotta ezt a zenekart. Vidéki lány voltam, és azt mondták, hogy ha bekerülök a zenekarba, akkor jó eséllyel be tudok jutni a gimnáziumba is. Ez Záborszky Józsi bácsi, az „Öreg” segítségével szerencsére meg is valósult: a Teleki Blanka Gimnáziumból áthozta az egész paksamétámat, és lerakta az igazgatónőhöz, hogy márpedig ezt a lányt felvesszük. De előtte már másfél évig az akkori középzenekarban játszottam.

„Az Öreg” – mi úgy hívtuk – nagyon szigorú volt. Itt nem volt olyan, hogy nem megy el az ember a próbára. Fél hétkor kezdődött a próba, nekünk negyed hétkor bent kellett ülni. Számon tartotta. Minden egyes próbán, ha szólampróba volt, ha összpróba, ő ott volt. Egyszer, már gimnazistaként, elmentem Belgiumba. Jöttem a következő próbára, kérdezte, hogy hol voltam. Mondom, külföldön. Meg se hallgatta a mondatom második felét, „na, akkor menjél vissza oda, ahol voltál.” És ki is rúgott. De nem volt haragtartó, amikor már nagyon hiányzott, hogy zenéljek, akkor fölhívtam – és egyszerűen tudomásul vette, hogy megbántam, visszaülhettem.

Amiért visszavágytam, az a társaság, a zenék, és hogy az ember egy csapathoz, közösséghez tartozik. ‘84-ben kerültem be a középzenekarba, tehát abban az időben még bőven szocializmus, kommunizmus volt. Ez a zenekar már akkor is meg tudta tenni, hogy kiment külföldre. Az, hogy együtt voltunk, együtt zenéltünk, együtt mentünk turnékra, fantasztikus élmények voltak. Kint voltunk Angliában, elmentünk Helsinkibe, Valenciába. Spanyolországból jöttünk hazafelé és teletömködtük narancsokkal a nagybőgőket, de még a tubát is – amikor jöttünk át a reptéren, a vámosok dőltek a röhögéstől, hogy na, kis szocialista gyerekek, hozzák haza a narancsot. Ezek azok az élmények, amiért idősebb fejjel is visszajöttem a jubileumi zenekarba: kicsit nehezebb, mert vidéken lakom, de vállalom a kétórás vonatutat hazafelé.

Az István szerintem nagyon-nagyon erős. Ügyesen kialakított rendszer, hogy aki bekerül a zenekarba, már rögtön a szakmát, azaz rutint is meg tudja tanulni. Rögtön érzik azt, hogy van sikerük, ki tudnak állni, tapsokat kapnak. Szerintem ennél motiválóbb dolog nincsen. Házon belül vagyunk mindannyian. Ez nagyon fantasztikus, szerintem példaértékű.

A gimnázium után hangszerésznek mentem – egy barátomkérdezte, hogy miért nem mész el hangszerésznek. Semmelweis Tibornál kezdtem el a hangszerészkedést, aztán elmentem külföldre, és most egy prosperáló hangszerboltban dolgozom.

Az Istvánról mindenképp a hagyomány, a kitartás és a fegyelmezettség jut az eszembe.

A mai életemben is úgy van, hogy ha van próba, akkor ahhoz alakítom az életemet, nem pedig fordítva. Első a zene.