Istvánosok 7. - Hajnal Gábor: „A történet apámtól indul”

A történet apámtól indul, aki hangszerboltot vezetett, és amikor megalakult az István Gimnázium szimfonikus zenekara 1954-ben, a hangszereket apámnál vásárolta meg Záborszky tanár úr. Apámmal jó barátok lettek, megalakult a zenekar, és szó volt róla, hogy menjek az István Gimnáziumba 1967-ben, de nem akartam.

Megtanultam tangóharmonikázni, apám tanított, de a zenecsinálás nem érdekelt, ezért elmentem a Petrik Lajos Vegyipari Technikumba, mert azt hittem, hogy a kémia meg a vegyipar jó lesz, de rájöttem egy fél óra után, hogy nem jó. Eljöttem, és akkor beállt a pánik a családban, hogy most mi fog velem történni. Akkor apám fölkereste a Záborszky tanár urat, és ő elintézte, hogy át tudtam menni az István Gimnáziumba második évben. Megpróbált rávenni, hogy szálljak be a zenekarba, tanuljak meg nagybőgőzni, amire persze nem voltam hajlandó: nem akartam cipelni a hangszert, másrészt pedig akkor engem már elkapott a rock and roll, meg a beatzene. Már ‘61-ben vagyunk, amikor a disszidensek küldték a lemezeket haza, Presleyt és társait, és akkor én ettől megőrültem. Volt egy mambómagnóm, mono, az első magyar gyártmányok egyike, és már nem fűlött a fogam ahhoz, hogy nagybőgőzzek. Záborszky tanár urat mindig lelkesnek láttam. Ő volt az, aki mindig úgy közlekedett a folyosón, hogy látszott, hogy jön. Nagyon energikus volt, de hatalmas feladat is volt azt a zenekart létrehozni. Gondoljuk el, hogy a ‘60-as évek elején vagyunk, és létre kell hozni egy szimfonikus zenekart diákokból, tehát nem profi zenészekből, akiket még ki kell nevelni, tanítani kell. Úgyhogy én mindig csodáltam őt, szinte ismeretlenül is, mert ezt megcsinálni nagyon nagy dolog. Később sokáig foglalkoztam én is zenével, de a másik felével, könnyűzenével.

Tudom, milyen nehéz a koncertszervezés, összehozni a zenekart, még akkor is, amikor csak öt ember játszik egy zenekarban, nem hatvan.

Zeneileg mindenevő vagyok, főleg rockzenében dolgoztam, de például az operettet és a komolyzenét is szeretem, és komolyzene kapcsán volt pár fontos momentum az életemben. Az egyik ilyen a P. Mobil együttes Szimfonikus honfoglalása, aminek én voltam az egyik menedzsere. A másik a Zene Gyógyító Ereje nevű alapítvány, amit egy barátom csinált Balatonföldváron. Különböző stílusok találkoztak, tehát abban volt rockzenekar, szimfonikus zenekar, gyerekműsor, minden. Mikor elkezdtünk együtt dolgozni, megmutatta nekem az előző évi felvételt, ahol egyszer csak betolt egy apáca egy kissrácot tolókocsiban, aki halmozottan sérült volt, vak is. A Magyarország az én hazám című dalt úgy énekelte el, hogy egy hamis hang nem volt benne. Elképesztő volt. Kitaláltuk, hogy ezt meg kéne csinálni úgy, hogy megmaradjon az utókornak. A Nemzeti Múzeum dísztermében csináltunk egy nagy összkoncertet, gyerekkórus volt, operaénekesek voltak, popénekesek, minden műfaj. Meghívtam Benkő Lacit az Omegából, Török Ádámot a Miniből, Németh Gábort a Skorpióból, és felvettük ezt a kissrácot. Napokon belül kétmilliós nézettsége volt, a fél ország ezen sírt. Ott ül egy kisgyerek, akiből azt nem nézed ki, hogy egyáltalán bármit tud csinálni, és ezt az egy dalt úgy elénekelte, hogy egy hamis hang nem volt benne.