Rekkenő hőség, kihalt utcák – sehol egy ember egész Kalocsán. Ezt érzékeltem vasárnap délután közel három órán keresztül, amíg bejártam várost a Requiemre várva, amelyhez a Fidelio beharangozója csinált kedvet. Aztán meghallottam a távolról szóló zenét és a tömeg zaját, és a hang irányában haladva már ott is voltam a Szent István király úton, ahol mind az MVM színpad (rajta a délután fellépő Honeybeast együttes), mind a XXXIII. Kék Madár Fesztivál zárókoncertjének helyet adó templom megtalálható.

Ez a fesztivál mostanára Kalocsa legnagyobb kulturális eseményévé vált, amelyen a lakosság szórakoztatása nemes célt is szolgál: immár 33 éve gyűjtenek adományokat a résztvevők a beteg gyerekek támogatására. (A korábbi 120 millió az idei három nap során további 8 101 800 F-tal gyarapodott.)

A Honeybeast sikeres koncertje után tömegek indultak tovább a templom felé, amely zsúfolásig megtelt a Mozart Requiemre, amelyet a Szent István Filharmonikusok és a Szent István Király Oratóriumkórus adott elő Záborszky Kálmán vezényletével.

Minden pótszéket felhasználtak, a mellékoltárok lépcsőit is elfoglalták, sőt egy idősebb házaspár – okulva a tavalyi tapasztalatokból – horgászszéket is hozott magával és így a nulladik sorból nézték végig a koncertet. (A férfi végig fotózott, feltehetően nagyon jó képeket ebből a legjobb pozícióból – ha valaki felismeri, akár meg is kérhetné, hogy tegye közkinccsé a koncertet végigkísérő kattogtatás eredményeit.)

Beszélgettem helyiekkel, akik évek óta minden fesztiválra eljöttek, így megtudtam, hogy a templom évek óta ilyen zsúfolt és maguk sem értik, hogy a szerintük háromszor nagyobb befogadóképességű szomszédos székesegyházban miért nem lehet koncerteket tartani – feltehetően az is megtelne. (Az általam talált adat alapján 450 ember ülhetne le Kalocsa legnagyobb templomában.) A nagyobb tér talán jobban kedvezne a hasonló nagylétszámú kórust és zenekart igénylő hangversenyeknek, ez a nagy együttes ezt a kisebb templomot szinte szétfeszítette, nemcsak az ütősöket érzékeltük soknak…

Családias hangulat uralkodott a templomban, az ismerősök örömmel üdvözölték egymást, és ugyan egy halotti mise meghallgatása céljából gyűltünk egybe, mégis inkább tűnt úgy, hogy egy évente megrendezett örömünnep részesévé váltam. (Éveken át a BFZ vidéki templomi koncertjein érzékeltem hasonló melegséget, a helyi lakosság rendszerint tényleg nagyon hálás azért a programért, amit szerveznek neki.)

A műsort Bősze Ádám konferálta be, első darabja Egil Hovland „Agnus Dei Op.167” című zeneműve volt, amelyet a Szent István Király Oratóriumkórus adott elő egyetlen fagott kíséretében: a fesztivál szervezője Lakatos György szólójátékát hallhattuk, aki a koncert előtt és után is nagyon sok nézővel váltott néhány kedves szót.

Ez a feltehetően mindenki számára ismeretlen rövid kórusmű meglepetés-elem volt a műsorban, és aztán következett is a Mozart Requiem, amely viszont nagyon sokat játszott koncertszám, jó feladatot ad a kórusnak. A Szent István Filharmonikusoktól is hallottam már néhány évvel korábban. (Velük kapcsolatban még friss az áprilisi Idomeneo emléke, még egy ideig ez fog eszembe jutni róluk.)

A Mozart-Requiemet különösen szeretem, amióta írom a blogomat tíznél több élő koncerten is hallottam, egészen kitűnő és a szívemhez közelálló szólistákkal, akiknek számos esetben nyomot is hagytam.

Az énekes közreműködőknek köszönhetően ez a koncert is kiemelten emlékezetes lesz, nemcsak a különleges fesztivál és a számomra újdonságnak számító kalocsai helyszín miatt.

A karmester, Záborszky Kálmán középen állva elválasztotta a női és a férfi énekeseket, akik számomra a múltat és a jövőt jelképezték. (A hivatalos fotós a templom jobb oldalán állt, nagyon rokonszenves módon nem zavarta mászkálással a hangversenyt, viszont így nem is készíthetett közeli képeket az énekesnőkről.)

Geszthy Veronika, a szoprán szólista egykor (2006-ban és 2007-ben) Susannát énekelt Kovalik Balázs Mozart-maratonjában, amely feltehetően életem egyik legfontosabb, sőt megkockáztatom, sorsfordító élménye volt, nemcsak anyag egy olasz nyelvű szakdolgozathoz. Azóta a lehetőségekhez képest követem a pályáját a Kovalik-maraton minden szereplőjének, közvetve az operás blogbejegyzéseim (630+) ennek a hatásnak köszönhetőek.

Az alt szólót éneklő Szolnoki Apollóniáról egy ennél is korábbi, számomra szintén emblematikus előadás jut eszembe mindig, 2001-ből a Zsótér Sándor által Szegeden megrendezett Szentivánéji álom, Britten operája.

Mindkét énekesnőt keveset hallottam az utóbbi évtizedekben, így örültem, amikor a Fidelio cikkében megláttam a nevüket.

A  pályakezdő férfi szólistákkal kapcsolatban más a helyzet, bár eddig őket is keveset hallottam. Remélem, szép pályafutás vár rájuk. Nagyszerű dolog, hogy Záborszky Kálmán esélyt ad fiatal énekesek bemutatkozására, akikre először én is csak a tavalyi évben figyeltem fel egy áriavizsgán, de ez az egy alkalom elég is volt ahhoz, hogy megjegyezzem a nevüket. (Nem, nem csak azért, mert mindketten Balázsok.)

Papp Balázs tenorista, akit idén A cirkuszhercegnő-ben is láthattam első osztályú „már kész” bonvivánként, tényleges koránál sokkal érettebb férfiként hatásosan és kellő súllyal megjelenni színpadon. (Még énekli a szerepet egyszer a napokban! A Kalocsán jelenlévők, ha nevére rákerestek a koncert után, hátha rátalálnak az Operettszínház műsorában, ahol jövőre új premierben, A cigánybáró-ban is nézhető lesz.)

A Mozart Requiem hangulata és zenéje messze áll az operettek világától, de nagyon úgy tűnt, hogy a fiatal tenorista ebben a közegben is otthonosan mozog. Ugyan most lépett fel először ebben a Requiem-ben, de ihletett előadásán nem látszott semmi bizonytalanság. Remélhetőleg hamarosan pesti koncerteken is hallható lesz.

Ami a basszista kollégáját, Bán Balázst illeti, őt egy héttel korábban, az I. Országos Operaverseny döntőjében hallottam énekelni (egy Sarastro és egy Fiesco áriát), tanúja lehettem magabiztos előadásának, amely az első díjon kívül további különdíjakat hozott számára. Miután a tavalyi évadértékelőmben már kiemeltem „legígéretesebb pályakezdőnek”, örömmel vettem, hogy a versenyen a szakértőkből álló zsűri is hasonlóképpen vélekedett róla. Fried Péter láthatóan nagyon jó hatással van a basszus-palántákra, jelentős szerepe lehetett abban is, hogy Bán Balázs életében először ilyen átszellemülten énekelte a Mozart Requiem basszus szólóját.

A közönség érezhetően „együtt tudott menni” az énekesekkel, őszinte lelkesedéssel tapsolt nekik. A szervezők hálájuk jeleként MINDEN fellépőnek (azaz a zenekar és a kórus minden tagjának is!) rózsát adtak át – hasonló gesztusnak még eddigi nézői pályám során sosem voltam tanúja. Nem csoda, hogy a fesztivál ennyi éve működik – aki egyszer eljön, az feltehetően később is örömmel vissza fog térni Kalocsára.

PS. SZEMÉLYES LEZÁRÁS, már nem kapcsolódik közvetlenül az előadáshoz:

Ezt a Mozart-Requiem-et egyik kedves operarajongó ismerősömre gondolva néztem, aki tavaly augusztusban tragikusan korán, még szinte „frissnyugdíjasként” halt meg kalocsai házában, ahonnan hetente akár többször is feljárt Pestre előadásokat nézni, vagy az ország bármely sarkába, ha úgy hozta a műsor, azaz kedvenc énekese éppen fellépett. Ilyenkor képes volt akár egész éjszaka virrasztani, hogy a hajnali busszal aztán visszatérjen Kalocsára.

M.Évával több Requiem-et is végignéztünk az elmúlt nyolc év folyamán, őszinte és kritikátlan lelkesedése azóta is hiányzik – kevés emberről tudok, akinek az életét ennyire boldoggá tette a zenehallgatás. Ezen a napon egészen biztos, hogy itt lett volna a koncerten, ahogy még biztosabb, hogy a délelőtti operaházi Gioconda után éppen csak beesve jött volna el…

PS.2. A fotók a Kék Madár Fesztivál FB-oldaláról származnak, a fotós nevét nem közlik.