Kilenc év után – Mozart Idomeneojának koncertszerű előadása a Müpában

Mozart Idomeneóját a Magyar Állami Operaházban 1979-ben mutatták be először Ascher Tamás sokakat megbotránkoztató rendezésében, majd tizenhat előadás után a következő évadban le is vették a műsorról, és 1993-ban Fischer Iván vezényletével már csak koncertszerűen szólalt meg a darab Budapesten. Ezután 2016-ig kellett várnunk, hogy újból felcsendüljenek a Kréta királyának hazatérését elmesélő opus dallamai a fővárosban, majd még öt évet az Andrássy úti felújításig. Hazánkban nincs tehát különösebb előadás-története a darabnak, ebben az évadban azonban nemcsak az Operaházban játsszák két év szünet után, hanem Vashegyi György is ismét megszólaltatta a művet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

A lehető legteljesebb formában

A mostani koncertszerű előadás jobban sikerült a kilenc évvel ezelőtti próbálkozásnál, pedig akkor a nagyobb szerepeket nemzetközi hírnévnek örvendő művészek szólaltatták meg. A címszerepet például nem kisebb személyiség, mint Ramón Vargas sztártenor énekelte. A 2016-os előadás énekesei azonban, Baráth Emőke kivételével, a romantikus operák világában mozogtak otthonosan, ezért kvalitásaik nem voltak összhangban a glucki operareform szellemében papírra vetett partitúra zenei anyagával. A kilenc évvel ezelőtti előadás ezért nem hatott revelatívan, ellentétben a múlt hónap végén megvalósított koncerttel. Mellőzöttsége ellenére ugyanis az Idomeneo izgalmas zenedráma: bár zenei anyagának nagy részét recitativók alkotják, a zenekari kíséret sokszínűsége remek atmoszférateremtő, ezen kívül a darab nem szűkölködik hatásos áriákban, nagyszabású kórusokban, indulókban, táncbetétekben sem.

Mozart korai remekműve olyan összetett mű, amelyet nem lehet sikerre vinni átgondolt zenei koncepció, a zenében kibontakozó drámai folyamatok hatásos felépítése nélkül.

Vashegyi György már kilenc évvel ezelőtt is értő profizmussal fogta össze a kompozíció három rétegét (a zenekari kíséretes recitativókat, a csak csembalóval és vonós basszussal kísért recitativókat és az áriákat-kórusokat) hatásos drámai egységekké, és ezúttal sem kellett csalódnunk benne. Irányításával a zenészek szép összhangban, intenzíven kísérték az énekeseket, olyan letisztult régizenei hangzásvilágot teremtve, amelyet ritkán hallhattunk Budapesten. Vashegyi nagy hangsúlyt fektetett az énekbeszédek míves kidolgozására, a lassabb részletek líraiságát pedig épp olyan magától értetődő természetességgel keltette életre, mint az egyes szólószámok eleven frissességét.

Mozart későbbi operáiban nem szánt nagyszabású, összetett szerepet az énekkarnak, az Idomeneo kórusai azonban igazi kihívás elé állítják azt. A Purcell Kórus azonban szépen vette az akadályokat, s kiegyenlített, árnyalt, fület gyönyörködtető hangzásvilággal keltették életre a tömegjeleneteket. Külön dicséret illeti a kórus egy-egy külön együttesben szólót éneklő tagjait: a tömegből kiválva is lelkes odaadással, maximális profizmussal, szép összhangban énekeltek.

A darab librettója nem bővelkedik fordulatos cselekményben, ezért Mozart a belső, lelki folyamatok ábrázolására helyezte a hangsúlyt.

A hosszú szólószámok azonban statikussá teszik a szcenírozott előadásokat, ezért kialakult hagyománya van a zenei anyag meghúzásának. Egy koncertszerű előadás esetében azonban erre nincs szükség, így Vashegyi már 2016-ban is a lehető legteljesebb formában szólaltatta meg a partitúrát, amit most sem kurtított meg jelentősebben. Az előadás mégsem volt unalmas, hiszen a zenekar és a kórus mellett a szólóénekesek is otthonosan mozogtak a barokk zene világában, de szerepeikkel érzelmileg is igyekeztek azonosulni.

Emlékezetes este

A címszereplőt megszólaltató Megyesi Zoltán beugróként mentette meg az előadást, alig egy hét alatt tanulta meg szólamát. Mindebből azonban semmit sem vettünk volna észre, ha az est elején a konferanszié nem mond neki köszönetet az előadás megmentéséért, hiszen határozott kiállással, egyenletesen énekelte végig az estét, miközben vokális alakítása a patetikusságot sem nélkülözte. Áriáit szépen megoldotta, az együttesekben szintén remek partnere volt kollégáinak, és bár tenorja alapvetően líraibb színezetű, a drámaibb részletekben sem szólt haloványabban, sőt érzelmi kitörései is hatásosra sikerültek. Különösen az Idamentével a „tengerparton” énekelt kettős sikerült példaszerűen.

Nagy Bernadett meleg hangszínű mezzoszopránja hajlékonyan járta be Idamente szólamát, s szívhez szólóan tudta tolmácsolni a figura halottnak hitt apja iránti gyászát éppúgy, mint beteljesült boldogságát. Mindeközben nagyszerű muzikalitásról, valamint a koncertszerűség ellenére is jó színészi készségekről tett tanúbizonyságot.

Ilia szólamát az est egyetlen külföldi szólistája, Ella Smith keltette életre fényes szoprán hangon, jó stílusérzékkel, szép legatókat, nagyszerű pianókat énekelve.

Legemlékezetesebben a hadizsákmánnyá lett lány rémületét tolmácsolta, de mély átéléssel énekelte a második felvonás szerelmi kettősét is.

Elettra kapta a műben a legvirtuózabb énekelnivalót: Szutrély Katalinnak nem volt könnyű dolga a barokkos ékítményekkel teletűzdelt kottával, ám sem a második felvonás áriája, sem pedig a harmadik felvonás furioso jelenete nem fogott ki rajta, és recitativókat is képes volt a drámai kifejezés szolgálatába állítani. Összetett vokális szerepformálása hitelesen jelenítette meg a figura szélsőséges indulatait.

Arbace alakja dramaturgiailag nem jelentős, de szólama alkalmat nyújt az énekesek számára tehetségük megcsillogtatására. Gál József élt is ezzel a lehetőséggel, szinte kifogástalanul abszolválta feladatát: tenorja látszólag minden nehézség nélkül, kiegyenlítetten járta be szólamát, kulturált énektechnikáról téve tanúbizonyságot.

A kisebb szerepekben, néhány mondat erejéig színpadra álló Bocskai István (főpap) és Cser Krisztián (égi hang) üzembiztosan teljesítették feladatukat. Cser basszusa az orgonakarzatról öblösen zengte be a hangversenytermet, s adott kellő súlyt az isteni szózatnak.

Az operák koncertszerű előadása nem nyújt teljes színházi élményt, de a Müpa operahangversenyei mindig jó alternatívát jelentenek, sokszor pedig hiánypótló előadásoknak bizonyulnak. 2016-ban az Idomeneo előadása valóban hiánypótló volt, mert évtizedek múlva szólaltatta meg ismét a darabot Budapesten, most pedig kiváló alternatívát jelentett az Operaház meghúzott Idomeneo előadása helyett: aki a maga teljességében volt kíváncsi a darabra, valamint elsősorban annak zenéjével kívánt megismerkedni, nem bánta meg, hogy jegyet váltott a koncertre. Ezúttal a szereposztás is jobban sikerült, mint kilenc évvel ezelőtt, s emlékezetes estében lehetett része annak, aki április 23-án jegyet váltott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem előadására.