Kovács Dénes, a világjáró művész és reformer rektor

Kovács Dénes 1930. április 18-án született Vácott. A hegedülés iránt ötéves korában kezdett el érdeklődni: titokban kipróbálta bátyja hangszerét, és hallás alapján megtanult egyszerűbb dalokat. Tehetségére hamar felfigyeltek, és a tízgyermekes család Budapestre költözött, hogy a fiuk Rados Dezsőnél tanulhasson. „Radost nagyon szerettem. Nála kedvesebb, jóakaratúbb embert alig ismertem. A mindenem volt. Meghatározó személy lett életemben” – jellemezte tanárát az Ottó Péter által írt életrajzi kötetben (A Mesterhegedűs – Kovács Dénes emlékezik). Rados után a neves Hubay Jenő-tanítvány, Zathureczky Ede lett a tanára, aki egy alig kétperces meghallgatást követően vette fel zeneakadémiai osztályába.

Zenei érdeklődésének elmélyítésében Zathureczky kulcsszerepet játszott: „Amíg Rados inkább a játék technikai oldalára fektette a súlyt, a méltán fenomenális muzsikusnak ismert Zathureczky a darabok zeneiségét sugározta át tanítványaiba. Minden órájának csodálatos volt az atmoszférája. A zene igazi szépségeire is ő hívta fel először a figyelmemet, és ezek után az sem véletlen, hogy engem akkor elsősorban maga a zene kerített vonzásába, és nem a hegedülés.”

Hazahúzta a szíve

A második világháború azonban közbeszólt: Kovácsnak tizennégy éves korában el kellett mennie egy kenyérgyárba dolgozni, hogy anyagilag támogassa a családját, és csak három év múlva tudta folytatni hegedűtanulmányait, legnagyobb örömére ugyanúgy Zathureczkynél. Zeneakadémiai évei alatt kétszer is megkapta a Hubay-ösztöndíjat, elnyerte a Reményi-díjat (Reményi László hangszerkészítő mesterhegedűjét), és a prágai Jan Kubelik-versenyen különdíjban részesült. Diplomáját 1951-ben szerezte meg. Ugyanebben az esztendőben harmadik helyezést ért el a berlini VIT hegedűversenyén, majd 1955-ben megnyerte a világ egyik legrangosabb zenei versenyét, a londoni Carl Flesch Nemzetközi Hegedűversenyt. (Büszkeségre ad okot, hogy a szoros nemzetközi mezőnyben kettős magyar siker született, ugyanis a második helyezett Vadas Ágnes hegedűművész lett.)

A versenygyőzelem után Kovácsnak lett volna rá lehetősége, hogy külföldön maradjon, de ő mégis hazatért Magyarországra: „Nyilvánvalóan sok minden megfordul az ember fejében ilyenkor, de én nem akartam másutt újrakezdeni az életet, elvágva magam feleségtől, családtól, otthontól. Az tény, hogy hazatérésem után sokan furcsán néztek rám, hogy kihagytam a »lehetőséget«!” – idézte fel az Ottó Péter-kötetben.

Ezzel párhuzamosan zenekari tapasztalatra is szert tett. Először a Honvéd Központi Művészegyüttes zenekarában játszott, huszonegy évesen pedig – egy sikeres Beethoven-koncert után – Tóth Aladár igazgató meghívta koncertmesternek a Magyar Állami Operaház zenekarába. Bár eleinte mélyvíznek élte meg a számára ismeretlen operarepertoárt, végül egy évtizeden keresztül maradt az együttes élén. Erre az időszakra a következőképpen emlékezett vissza. „Az Operaházban sokat lehetett tanulni. Nem előnyös, ha a hegedűsök csak a saját irodalmukat ismerik, és csak azzal foglalkoznak. Ha valaki kizárólag szólószonátákat és hegedűre írt más műveket ismer Bachtól, ugyanakkor a Máté-passió vagy egyéb szakrális művek iránt nincs benne érdeklődés. Milyen Bach-értelmezés alakulhat ki az ilyen zenészben? Feltételezhetően hiányos.”

Neki köszönhetően kapott egyetemi rangot a Zeneakadémia

Tanári pályafutása 1957-ben indult a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ahol előbb a vonós tanszék vezetője lett, majd tíz évvel később az intézmény főigazgatójává nevezték ki. Irányításával – ahogy egyik tanítványa, Szecsődi Ferenc megfogalmazta – egy második aranykor köszöntött be a Zeneakadémia életébe. Teljesen megformálta az intézmény működését, például bevezette, hogy a hangszeres hallgatóknak délelőtt legyen idejük gyakorolni, és csak délután kelljen elméleti órákra járniuk. A kiemelkedően jó képességű gyerekek számára létrehozta a rendkívüli tehetségek osztályát, és megalapította a főiskolai Nagydíjat, amellyel a fiatalok pályakezdését kívánta támogatni. Korábbi példa alapján elindította a művészképzőt is azzal a céllal, hogy a zenekarokba magas fokú hangszeres képzésben részesült, főiskolai végzettségű muzsikusok kerüljenek. Emellett önállósította a kamarazene tanszéket, és visszaállította az önálló ütőhangszer szakot.

1971-től, a főiskola egyetemi rangra emelésétől rektorként irányította az intézményt egészen 1980-ig. Vezetői elképzeléseit utólag így foglalta össze: „Azt tekintettem fő célomnak, hogy élő főiskolánk legyen, ahol a zene a fontos. Sok mindent megszüntettem, hogy zeneközpontú lehessen a tanítás. (…) Mindig mondom: a zenét nem lehet akarni. A zenét csak szeretni lehet. Akkor megvan a lehetőség, hogy nemcsak játszunk, hanem át is éljük.”

Zeneakadémiai munkája mellett rendszeresen koncertezett nemcsak itthon, hanem világszerte, bár elmondása szerint jóval kevesebbet, mint amennyit szeretett volna. A kor legnevesebb hazai és külföldi karmestereivel dolgozott együtt, például Ferencsik Jánossal, Wilhelm Furtwänglerrel, Otto Klempererrel és Karl Böhmmel, illetve többek között az Állami Hangversenyzenekar (ma: Nemzeti Filharmonikusok), a Filharmóniai Társaság, a Magyar Rádió Zenekara és a Záborszky József által vezetett Szent István Király Szimfonikus Zenekar (ma: Szent István Filharmonikusok) élén lépett fel szólistaként. Az utóbbihoz pedagógusként is kötődött: 1990-től kezdve mesterkurzusok keretén belül tanította a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskola diákjait. Emlékét megőrizve róla nevezték el a Szent István Zeneház egyik termét 2025-ben.

 

Arról, hogy mit jelentett számára a tanítás, a következőket mondta: „Nagyon sok mindent [jelent]. Elsősorban feladatot és örömet. Nem csak tanítok, tanulok is. Nagyon sok növendékem volt, tanítványom kevesebb. A tanítvány az, aki elfogadja, és utánajár (ez a legfontosabb!), míg a növendék, aki nem jár utána és ismétli a hibáit.” Közel ötven évig tartó tanári pályája alatt számtalan nagyszerű hegedűművész számára adott iránymutatást, például Rolla János, Keller András, Szenthelyi Miklós és Perényi Eszter is az ő tanítványa volt.

Hegedűjátékától „szárnyalt a lélek”

Diszkográfiája sokoldalúságáról ad tanúbizonyságot, a barokktól a 20. század közepéig terjedő időszak versenyműveit, kamara- és szólódarabjait is lemezre vette. Egyebek mellett Beethoven összes hegedű-zongora szonátájából és vonóstriójából készített felvételt, és a Bartók-összkiadásban való közreműködése is meghatározó jelentőségű.

Mozart Esz-dúr divertimentójának (K. 563) felvétele – amelyet Banda Edével és Németh Gézával rögzített – 1977-ben Grand Prix-díjat kapott Párizsban. „Kovács hegedűhangja ezüstösen finom, mérsékelten vibratós, kivéve a gyors forte passzázsokat, ahol felerősíti, gazdagabbá teszi a hangzást, annak érdekében, hogy érvényre juttassa a hegedűszólam vezető szerepét” – méltatta a kritika Kovács párját ritkító játékát, amelyben a Hubay Jenő-féle hegedűiskola öröksége köszönt vissza. Szecsődi Ferenc szerint „hegedülése tökéletes technikai alapokra épült, a szabályok szigorú betartása engedélyezte számára a szabadságot, amitől szárnyalt a lélek, megdobbant a szív.”

Kiemelkedő életművét rangos díjakkal ismerték el: kétszer is megkapta a Liszt Ferenc-díjat (1955, 1958) és a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat (1989, 2000), 1963-ban a Kossuth-díjat, 1970-ben a kiváló művész címet, 1974-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát, 2004-ben, halála előtt nem sokkal pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.

2002-ben súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, és bár több operáción is átesett, 2005. február 11-én elhunyt. Ottó Péter így írta le az utolsó napját: „Testvérei (…) és más családtagok utoljára fordulnak meg a budai lakásban. Megvendégeli őket; maga főz. Így búcsúzik az élettől, családtól, kedves rokonaitól. Unokája, Misi az utolsó vendég egy februári délután. Megebédelteti. Aznap este egyedül van a lakásban. Leakasztja a kabátot a fogasról, fejére teszi a kalapot, az ajtóhoz lép és meghal.”