Medveczky Ádám: „Nem magunk körül forog a világ”

Több mint ötven éve van a pályán, jövőre pedig 85. születésnapját ünnepli Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, a Magyar Állami Operaház örökös tagja. A jeles alkalomból a karmesterség lényegéről, a bartóki és kodályi örökség iránti elkötelezettségéről, az újabb zenész generációk kineveléséről, valamint egy számára igen kedves januári koncertről is beszélgettünk, amelyen a Szent István Filharmonikusokat vezényli a Zeneakadémián.

– Nyolcvanötödik születésnapjához közeledve mennyire látja másként a világot?

– Ma már sokkal mélyebb és emberibb dolgokat veszek észre. Az évtizedekig tartó rohanás után végre van időm visszarévedni a múltba, s ezáltal egy új dimenzióban látni a jelent. Hívő ember vagyok, ez pedig ad egyfajta megközelítést, egyfajta viszonyulást az emberi kapcsolatokhoz. Igyekszem mindenhez az emberiesség és a szeretet oldaláról közelíteni. Nem magunk körül kell, hogy forogjon a világ.

– Vannak teendői? Hogyan tartja formában magát?

– Heti három alkalommal tanítok a Zeneakadémián Ménesi Gergely kollégámmal, bejárok az Operaházba, és a Magyar Művészeti Akadémia programjain is részt veszek. Naponta gyógytornázom, keresztrejtvényt fejtek, olvasok és beszélgetek az unokáimmal, a családommal, akik megtanítják, hogyan tudom követni a mai világot, megtartva a klasszikus értékeket. Érdeklődő vagyok, mindig is az voltam, és legfőképpen bízom az emberekben. 

– Több mint ötven éve van a pályán. Hogy változott a karmesteri hivatás az évtizedek során?

– Mielőtt a karmesterség felé fordultam, a hatvanas években nyolc évig voltam az Állami Hangversenyzenekar (ma Nemzeti Filharmonikusok) timpanistája. Hatalmas iskola volt ez az időszak, zenekari tagként olyan karmesterektől tanulhattam, mint Lorin Maazel, Zubin Mehta vagy Leopold Stokowski. Már itt egyértelművé vált, hogy bár nincs egyedül üdvözítő stílus és módszer, de a lényeg ugyanaz.

– Mégpedig?

– Az előadott mű szellemiségét úgy kell megközelíteni, hogy az elsősorban a zenekarra hasson. A muzsikusoknak egytől egyig érezniük kell a karmester által képviselt kifejezési formát. Mindehhez persze félreérthetetlen jelzések és a megfelelő tempó megválasztása kell, ami akkor jó, ha azt mindenki át tudja venni. Nem én mondtam, de ránk, karmesterekre is igaz Arkhimédész törvénye, miszerint minden karmester annyit veszít a súlyából, mint amennyi az általa fölöslegesen leadott mozdulatok és szavak összege. A technikai tudás fontos, de amit nem lehet átadni, az a személyes kisugárzás.

– Hogyan emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor tudatosult, hogy a karmesteri pálya az ön útja?

– Zenész családban nőttem fel. Édesanyám korrepetitor volt, olyan művészek jártak fel hozzánk, mint Simándy József. Ezt a csodát, a muzsikát mint kisgyermek szívtam magamba. Elkezdtem zongorázni, de inkább az opera érdekelt. A Zeneakadémiára – amellyel közel 70 éves kapcsolatom van – azonnal felvettek, Kórodi András pedig megfigyelte, hogy szüntelenül operákat zongorázok és dirigálok. 1969-ban régi álmom vált valóra. Megkérdezte, nincs-e kedvem átjönni az Operába. 1969-ben megváltam az Állami Hangversenyzenekartól, és a Magyar Állami Operaház korrepetitora, majd karmestere lettem.

– Mi az, amit az operai közeg adni tudott?

– Először énekeseket tanítottam be, színpadi zenét vezényeltem és zenekari billentyűs feladataim voltak. Alázatot és nagyfokú alkalmazkodást tanultam, a szólistákkal és az Operaház együttesével való szoros együttműködés pedig a későbbi szimfonikus zenekari munkámat is segítette.

– Ha egyetlen művet kellene említeni, amit a leginkább magáénak érez, melyik lenne az?

– Életem legmeghatározóbb szerzői Bach, Mozart és Verdi. A varázsfuvola, a Don Giovanni és a Figaro gyerekkorom óta kísérnek, Verdi a hús-vér életet jelenti számomra, a magyar nemzeti zene pedig művészi létem szentírása. Erkel, Liszt, Bartók, Kodály számomra etalon. Olyan művek, mint a Galántai táncok vagy a Magyar képek, nekem nagyon sokat jelentenek. Különösen a Magyar képek első tétele, az Este a székelyeknél, amelynek dallama Trianonig a székely himnusz volt. Hatalmas öröm, hogy január 31-én a Szent István Filharmonikusokkal közös koncerten ezek a művek is előkerülnek majd.

– Van, ami még hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen az életműve?

– Pályám során mintegy nyolcvan operát vezényeltem, a nagy Verdik közül talán csak a Nabucco és a Don Carlos hiányzik. Wagnertől a Trisztán és Izolda nem jött velem szembe, de a legjobban a két nagy orosz operát, Muszorgszkij Borisz Godunovját és a Hovanscsinát sajnálom. Azt hiszem, már nem fogom tudni megtanulni őket, de az embernek az elérhetetlen ideálok is tartás adnak.

– Említette a Szent István Filharmonikusokat. Mióta tart a kapcsolatuk?

– Legalább ötven éve volt, amikor először találkoztam az Istvánosokkal. Akkor még az Ajtósi Dürer soron volt az iskola, ott ismertem meg Záborszky Józsefet, aki egy fantasztikus pedagógus és szervező volt. Nem egy olyan fiatalnak mutatott utat, akik ma ünnepelt zenészek a világ legnagyobb színpadain. Lenyűgözött az akkori hallgatók fogékonysága, a zenéhez való tiszta hozzáállása. Sokat dolgoztunk együtt az elmúlt évtizedekben, és büszke vagyok rá, hogy a Szent István Filharmonikusok mára professzionális zenekarrá nőtte ki magát, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola pedig a mai napig a hazai zenekultúra egyik elengedhetetlen bástyája. Annak idején itt hegedült például Ménesi Gergely is, akivel ma a Zeneakadémia karmesterképző szakán együtt foglalkozunk a hallgatókkal.

– Mi az, amit átad a fiataloknak?

– A tisztelet. Tisztelet a mű és a hivatás iránt. Tanítani csak technikai megoldásokat lehet, és azt, hogy ezek hogyan legyenek egyértelműek, de ahogy említettem, a legfontosabb a személyiség.

– Van okunk aggódni a klasszikus zene jövője miatt?

– Én bizakodó vagyok. Tény, hogy még több ifjúsági hangversenyre és zenei műhelyre lenne szükség, egyrészt azért, hogy megerősítsük a klasszikus zene rangját, másrészt azért, hogy mindez újra a mindennapok része lehessen. A zene örök, s ahogy Kodály Zoltán fogalmazott: „a zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, amikor már nagyon hiányzik”.