Mester & MesterTársai: Medveczky Ádám és Záborszky Kálmán

Záborszky Kálmán: Egy elismerés mindig egy állomás. Megállunk egy pillanatra, örülünk, hálásan megköszönjük, majd újult erővel folytatjuk a munkát, ami egyben szenvedély is. A közönség szeretete és a szakmai visszajelzések adják a legnagyobb motivációt a további fejlődéshez.

 

Medveczky Ádám: Díjak. Liszt. Bartók-Pásztory. Erkel. Kodály. Sarkalatos pontnak tartom, hogy mi a kultúránkkal tartjuk meg magunkat: Ők fáklyaként világítanak nemcsak a zenei, hanem általában a kulturális életünkben. Liszt – noha európai művész, hazája a nagyvilág – nemcsak mondta: “Je suis hongrois”, tetteiben is az volt. Az 1838-as árvíz idején minden szereplését lemondta és jótékonysági fellépéseket vállalt, ‘Arad’ után megírt gyászzenéje jóval több, mint torokszorító. Erkellel együtt az Opera, a Zeneakadémia létrehozásában vállalt szerepe, az, hogy ott tanított, miattuk, minden nap megtiszteltetés ezeken a kapukon belépni. 

 

ZK: Köztünk van egy kis korkülönbség, így mint felsőbb évesre néztem fel Ádámra. Többször láttam az ÁHZ koncertjein első timpanistaként muzsikálni. Már akkor konkrétan színeket tudott játszani! Az én időmben a karmester-képzősök a Zeneakadémia zenekarának egy-egy próbáit vezényelhették. Így került elém a pulpitusra, és már ott megtapasztaltam, hogy egy nagyon ígéretes jelölt dirigál minket. 

 

MÁ: Nyilván nem véletlen, hogy a miénk igazi művészbarátság, az élet minden területén azonos értékekkel, etikával. Emlékszem rá, ahogy ott ül csellistaként a növendék-zenekarban és együtt muzsikálunk. Kivételes intelligenciával, zenei hozzáállással megáldott művész, zenekar-építő és tehetséggondozó, aki páratlanul nyúl hozzá pl. a Lajtha, Ránki, vagy Bartók művekhez. A Concertot a Vigadóban úgy dirigálta, olyan kifejező erővel és mély, meggyőző magyarsággal, ahogy azt az én szívem is diktálja. 

 

ZK: Egyik alkalommal a Zenekart és az Oratóriumkórust vezényelte a Zeneakadémián, Brahms Német requiem-jét adták elő. Ez egy rendkívül vallásos mű, és Ádám a hangokban testet öltött hitet hozta felszínre interpretációjával. Kezei alatt eggyé vált a mélyen hívő karmester és a mélyen hívő szerző. 

 

MÁ: A zenekar- és iskola alapító Záborszky Józsefet személyesen is ismertem és Ferencsik példáját követve, már az István gimnáziumban is vezényeltem a fiatalokat, akik mára régi kollégáim. Ki merem jelenteni, hogy az Istvánosok a magyar zenei élet ifjúsági válogatottja! Kiváló a zenei képzés, engeteg hazai játékos és szólista kerül ki közülük a legjobb együttesekbe itthon és külföldön, de ami ennél fontosabb: maga a hivatásos zenekar is “saját” nevelés. 

 

ZK: Ádám már akkor óriási fantáziát látott bennünk amikor még “csak” ifjúsági amatőr zenekar voltunk. Rendkívüli empátiával és alázattal megáldott művész, aki “anyanyelvi” szinten ismeri Erkel zenéjét. Idén januárban Ménesi Gergely volt az est karmestere, és javaslatára Ádámot kértük fel a Hunyadi László nyitányának dirigálására. Ahogy akkor vezényelt ugyanaz a hazaszeretet szólt és töltötte be a Zeneakadémiát miként Ferencsiknél tapasztaltam: szinte “vérrokonság” van művészetük között. 

 

ZK: Dohnányi annyira tudott minden művet kívülről, hogy megtörtént: a koncert előtt megkérdezte a portástól: “Mi van ma műsoron?” Pont, mint Ádám. Kóródi András, Ádám tanára Ferencsik János mellett lett kiváló karmester, az Ő szakmai nagysága reinkarnálódott a kezeiben. Ahogy Liszt “vére lüktet” a Zeneakadémia “ereiben”, úgy folytatója Ferencsik művészetének Kóródin keresztül Ádám. Természetesen mindezt úgy, hogy zenei nagyságuk és lényük egyszeri, megismételhetetlen mint minden nagy és kivételes művész esetében. Empátiáját tekitve pedig felülmúlja Mestereit. 

 

MÁ: Kóródi nagyon vigyázott, arra, hogy növendékeit meghagyja a művészi szabadságban. Ha pl. negatív kritikát akart megfogalmazni, így szólt: “Biztos vagy benne, hogy a hármat így kell ütni? Erről jut eszembe egy szakállas vicc. A vak nyuszinak sorra mutat ják be az állatokat: a kakast, a macskát és így tovább. Ő finoman tapogat, majd elé kerül a kígyó. Jaj, neked se kezed, se füled, te csak karmester lehetsz! 

 

ZK: Január 31-én Medveczky Ádám ismét a Szent István Filharmonikusokat vezényli a Zeneakadémián, egy Bartók, Kodály és Dvořák műveiből álló műsort – igazi ünnep lesz ez a zenekar számára. 

 

MÁ: Dvořák hallatlanul emberi, nem a hatásról, hanem a honvágyról szól a műve: amerikában élt és tanított amikor ezt írta. Mindenki úgy beszél róla – és a címe is az: “Újvilág” szimfónia -, de amit én hallok az első és második tételben az kifejezetten a hazája iránt érzett szeretet és honvágy. A kezdés egy fájdalmas lemondás és nosztalgia: a mű végén az erőteljes, kemény akkordok után kimerevedik egy vízió, egy álom, ami a semmibe vész. Valójában az egész mű egy magába zárt belső dimenzióban folyik. Bartók a XX. század legnagyobb zeneszerzője, de magyarsága nem annyira mellbevágó mint Kodályé: “kemény sziklák alá rejtőzködik”. A magába zárt hitet és nemzeti érzést fejezi ki. Bevallom, stréberségem miatt már nyaralás közben elkezdtem a felkészülést, dacára annak, hogy valamennyi művet sokat dirigáltam már. ‘A Galántaihoz’ is úgy nyúltam hozzá, mintha nem ismerném a darabot és rengeteg újat fedeztem fel, szinte ellenőrző röntgen felvételnek érzi magát ilyenkor az ember. Erkelről pedig, ha lehet, még egy mondat: ‘A Bánk’ és ‘A Hunyadi’ mindennapi imádságunk!