Vermes Mária hosszú élete során sokféleképpen alkotott emlékezeteset a zene szolgálatában: szólóművészként, kamaramuzsikusként, koncertmesterként otthonosan mozgott a barokktól a kortárs zenéig. Egyvalami végigkísérte a pályáját: a tanítás. Élete utolsó, de nem rövid időszakában az induló Szent István Konzervatórium vonós tanszakát vezette, így lett ő is Istvános, hetvenévesen.

1923. november 23-án született Budapesten, és itt is halt meg 2018. január 10-én. A Zeneakadémián előbb tanári, majd művészdiplomát szerzett. Először Székesfehérváron tanított, majd 1957–1971 között a hallei Händel-Festspielorchester koncertmesteri tevékenysége mellett a Martin Luther Egyetem docense volt. Hazatérése után 1972–1976 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zenetanárképző Intézete Pécsi Tagozatának, 1976-1981 között ugyanezen intézmény Budapesti Tagozatának főiskolai tanára, majd 1981-től a Zeneakadémia vonós tanszékének docense volt. 1988-ban kapott egyetemi tanári kinevezést. A tanítás és a zenekari munka mellett a különleges összetételű Magyar Hárfás Trió tagja volt, akikkel hallei évei alatt is együtt maradt. Emellett kottákat adott közre, külföldi mesterkurzusokat tartott és versenyzsűrikben is részt vett.

Záborszky Kálmán Vermes Máriával és Keszler Györggyel 1973-ban ismerkedett meg személyesen Pécsen, ahol mindhárman tanítottak. A szakmai „kémia” (vagyis a fiatal tehetségek felfedezése, nevelése melletti elköteleződés) olyan erős volt közöttünk, hogy Záborszky felkérte Vermest a hegedűsök, Keszlert a fagottosok képzésére. Vermes Mária Gábriel Ferencnél tanult, aki pedig Hubay Jenő-növendék volt, így egyrészt a „két világháború közötti nagy iskola vérvonalát” vitte tovább, másrészt a mesterektől tanult tudással együtt kialakította a saját profilját. Röviden: a Gábriel-Hubay-Weiner-Kodály szellemiséget honosította meg az István Konzervatóriumban. „Mindkét tanszak nagyon gyorsan fejlődött, ahogy Keszler rendkívüli fagottosokat, Vermes rendkívüli hegedűsöket nevelt ki, ennek híre is ment olyannyira, hogy hamarosan egyre többen választották az Istvánt a Bartók Konzi helyett.”

Vermes tanítványai közül többen külföldön muzsikálnak: Sándor Tamás és Horváth Orsolya Amszterdamban, Kórodi Júlia a Katari Filharmonikus Zenekar tagja. Fehér Dominika Anglia vezető régizene együtteseivel a Carnegie Halltól kezdve a Concertgebouw-n át a Scaláig bejárta a világ összes nagy koncerttermét. Tagja a Revolutionary Drawing Room nevű kvartettnek, John Eliot Gardiner együttesének, a Springhead Constellationnek, illetve a Felvilágosodás Zenekarának. Fehér Dominika tízévesen került a Tücsökzenekarba, és tizennégy volt, amikor a Szent István Konzervatóriumban Vermes lett a tanára, aki összesen hat évig, a sikeres zeneakadémiai felvételiig kísérte. Érdekesség, hogy mostanában kétszer is „előbukkant” Vermes az életében: egyrészt amikor a Bautzenben élő barátnőjét látogatta meg, ahol egy szorb kisebbség él, kiderült, hogy Vermes a szorb kulturális egyesülettel is kapcsolatban állt. Dominika újabban karmesterkedik, Helsinkiben Jorma Panulához jár, akinek az állandó zenekarában a koncertmester lányát is Vermes tanította. „Máig érezni szerteágazó nemzetközi tevékenységének hatását”, emeli ki Dominika, aki ezt a nemzetköziséget az első pillanattól, már konzervatóriumi évei elején érezte tanára körül.

A Konzi négy éve után még két évig aktívan tanított, és később is rendszeresen visszajárogattam hozzá. Mária néni felismerte bennem Bach és Mozart, általában a régizene iránti érzéket, nyitottságot. Egy koncertélményem után – Ida Händelt hallottam a Zeneakadémián, aki ráadásnak a Chaconne-t játszotta – Mária nénivel elkezdtem Bachokat tanulni. Nagyon fogékony volt arra, hogy mi van bennem, előtérbe tudta hozni a pozitívumokat, és ha nekem valami megtetszett, azt megtanította. A tanításában volt struktúra, didaktika (vagyis nem a Chaconne-nal kezdtük Bachot), mégis benne volt a művészi nyitottság, hogy mehessek arra, ami engem érdekel, és nagyon nagy szabadságot adott. Egy technikainak tűnő példa: arra biztatott, hogy az ujjrend nemcsak praktikum, hanem művészi kifejezésmód is, és támogatott abban, hogy magam találjam meg, milyen ujjrenddel játsszak valamit. Emellett nagyon önzetlen tanár volt: elküldött kurzusokra, például korábbi tanársegédjéhez, Zs. Szabó Marihoz, és tőle nagy mélységekig jutottam a Bach-szólóművekkel. Mária néni nem magát helyezte előtérbe, nem szorult arra, hogy bizonygassa, ő tudja a legtöbbet.”

Fehér Dominika kiemeli, hogy Mária néni tanításában jelen volt a gyakorló előadóművész: „Olyan praktikus dolgokat is megtanított, hogy mindig legyen nálam zsebkendő a színpadon. Sokszor a lakásán tartott órát, itt készült az fotó is, amikor David Ojsztrahhal Bach Kettősversenyét játszotta. A Zeneakadémia alatt és később is visszajártam hozzá, akár csak beszélgetni. Nagyon közel állt hozzám. Fiatalos, kíváncsi, derűs, nyitott ember volt élete végéig.”

Vermes két másik tanítványát a Föld túloldalán, Kínában sikerült utolérni: épp Pekingben adtak koncertet a Fesztiválzenekarral, de mindketten fontosnak tartották elmondani, hogy milyen emlékeket őriznek Vermes Máriáról. Polónyi István és Zárbok Zita a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola tanárai. Eredetileg Zita is Vermes növendéke volt, de amikor – tanácsára – brácsára váltott, Polónyi István lett a tanára – aki akkoriban még brácsát is tanított.

Polónyi István a következőképpen idézi fel Vermes alakját: „1986-89 közt tanított a Zeneakadémián. Előtte Földesi Lajos volt a mesterem Pécsett, aki maga is Mária néni tanítványa, és Mária néni már felvételi előtt meghallgatott (ekkor 21 éves voltam). Minden, amit Lajos mesélt róla, igaznak bizonyult.

A szakmaiakon kívül az emberi oldala is példaértékű: hatalmas szeretet lakozott benne. A legzsiványabb növendékéért is ugyanúgy kiállt, feltétel nélkül szerette a tanítványait, mindet szinte saját gyerekeként. Példaként az 1988-as szöuli olimpia idejét hoznám, amikor éjjelente a versenyeket néztem, a diplomám meg két hónapra volt. Három hétig semmit se gyakoroltam – gondoltam, ki fog dobni. Mária néni pontosan megérezte a helyzetet, de leszúrás helyett támogatólag lépett fel, és végül kiváló minősítéssel diplomáztam.

A Podmaniczky utca 29-ben, a lakásán meghitt, kellemes légkör volt, a falon az Ojsztrah-fotóval. A kapcsolatunk a hivatalos tanítás befejeztével is megmaradt, és ez mindenkivel így működött. Olyan volt, mint a nagymamám, bármivel meg lehetett keresni, érdeklődött, törődött velünk. A diploma megszerzése után három évet külföldön töltöttem. Amikor hazajöttem, első dolgom volt, hogy felhívtam. „Szervusz, Pistikém, itthon vagy? Akkor holnap tudnál jönni tanítani a Szent István Konziba?” Ez 1992-ben történt. Azóta is ott tanítok. Mária néni tudta, hogy szeretnék tanítani, és számolt velem. Amikor Ő kezdett az Istvánban, rögtön magáénak érezte „az ügyet”, ahogy én is. Tanításnál a gyerek lelkével is foglalkozni kell – ehhez nagyon értett: hogy a kapcsolatunk kedvéért megcsináljam, hogy meg legyen elégedve. Ezt – főleg eleinte – motivációként használta, amit én is eltanultam tőle. Ha valamit szerettem volna eljátszani, hagyta, de segített a repertoárválasztásban, ha arra volt szükségem.

Zárbok Zita ehhez hozzáteszi: „Amikor nem voltam már a növendéke, ragaszkodott hozzá, hogy minden tanszakimon ott legyen. Telefonon is sokat beszéltünk, nem vette le rólam a figyelmét, a szárnyait. Az ő ötletére volt egy kis kikacsintásom az éneklés felé is. Neki köszönhetően tanultam magánéneket, és ezt a hangszeres játékban és a tanításban is hasznosítom. Végtelenül önzetlen volt.”

István a beszélgetés végén hozzáfűzi: „mindig jó kedélyű, derűs volt. Mint akinek nem voltak mélypontjai – talán a vallásossága miatt. Már idős és beteg volt, de a tanítványait és a kurzusokat nem engedte el. Amikor fárasztó volt számára bejönni a konziba, a lakására mentünk. Mindig zenét tanított, de néha nagyon praktikusan. Például azt mondta, „ne feszítsd a térdedet”. Honnan tudta, hogy feszítem? – kérdeztem. „Tapasztalat.”

A legutolsók egyike voltam a kórházi ágyánál a halála előtt. A Szőlő utcai katolikus templomban vannak a hamvai, naponta ott haladok el mellette, amikor a Selmeci utcai próbaterembe megyek: mintha a mai napig vigyázna rám.”