Szutrély Katalinnal lép fel a Szent István Filharmonikusok

Szutrély Katalinnal lép fel a Szent István Filharmonikusok

Március 9-én folytatódik a Szent István Filharmonikusok Gaudeamus bérletsorozata a Zeneakadémián. A hangversenyen első felében Ludwig van Beethoven Fidelio nyitánya, Leonora recitativója és áriája, valamint a zeneszerző II. D-dúr szimfóniája hangzik el. Rövid szünetet követően Richard Strauss Négy utolsó éneke és A rózsalovag – első keringő változat hangzik el.

A Szent István Filharmonikusok mentorprogramjának köszönhetően a hangversenyen közreműködik a Szent István Király Szakgimnázium két diákja: a brácsa szólamban Falaky Réka Rozália, a bőgő szólamban Berki József. A zenekart Záborszky Kálmán Kossuth-díjas karmester dirigálja.

Beethoven talán egyetlen műfajjal sem küzdött annyit, mint egyetlen, nagy hatású operájával, a Fidelióval. Az operát bevezető nyitányból négyet komponált 1804 és 1814 között, hogy a mű esszenciáját, dramaturgiáját mind tökéletesebben jelenítse meg kizárólag szimfonikus megfogalmazásban. Az eredetileg Leonora címmel 1814-ben készült opera a francia forradalom eszméiből táplálkozó igazi humanista mű. Beethoven szereplői már a különböző eszmék megtestesítői: a börtönben sínylődő férjét kiszabadító Leonora a hűség és a hősiesség megtestesítője, amely tökéletesen összpontosul áriájában. Az 1801–1802 között készült II. D-dúr szimfónia hangvételében még a haydni-mozarti klasszikus szimfóniákra emlékeztet, jóllehet kifejezésmódja, hirtelen jött moll elkomorulásai, gazdag ritmikája már a kibontakozó romantikus stílushoz kapcsolják. A darab csupa életkedv, energia, a Largetto szélesen éneklő dallamai és a tréfás, gazdag kontrasztokkal élő Scherzója szinte egy az egyben lerombolja a szigorú és komor Beethovenről alkotott képünket.

Míg Beethoven a szabadságot, az életet élteti, addig Strauss A rózsalovag című operájából készített zenekari átirata az édes nosztalgia illatát árasztja, a Monarchia letűnt aranykorának keringőit idézi meg. A Hermann Hesse és Joseph Eichendorf verseit megzenésítő, 1948-ban készült Négy utolsó ének középpontjában már egytől egyig a halál és az öregkor áll. Végtelen érzékenységüket különösen érzékletesen fejezik ki a szoprán szólista éteri magasságokba írt romantikus, áradó, olykor félbehagyott dallamfoszlányai és a zenekar finoman kidolgozott hangszerelése.

A részletes program itt olvasható.