A Szent István Filharmonikusok Gaudeamus hangversenysorozatának egyik csúcspontja az a május 10-i zeneakadémiai koncert, melyen a csellóirodalom egyik legizgalmasabb és egyben legnépszerűbb alkotása, Dvořák h-moll gordonkaversenye szólal meg. A szólista az egykori növendék, a Nemzeti Filharmonikusok és a MÁV Szimfonikus Zenekar szólamvezetője, a Junior Prima díjas Tomasz Máté, akivel pályájáról, a zenekari létezés alázatáról és Perényi Miklósról is beszélgettünk.

– Hogyan talált meg téged a cselló? Zenészcsaládból hoztad magaddal a hangszert?

– Nem, senki sem volt zenész a családunkban. Édesanyámat bántotta, hogy a nagymamámmal ellentétben – aki gyerekkorában egy kicsit tanult zongorázni – ő nem játszott semmilyen hangszeren. Pont ezért szerette volna annyira, hogy én már részesüljek zenei képzésben. Nagyratörő tervei nem voltak, és senki nem gondolta volna a családban, hogy lesz majd hozzá különösebb tehetségem. A csellót viszont én választottam, pusztán azért, mert az első tanárnőm, Kárpáti Mónika, akivel a hangszerbemutatón ismerkedtem meg, nagyon szimpatikus volt.

– Később a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultál, Agócs Márta növendékeként. Milyen emlékeid vannak abból az időszakból?

– Kicsit kakukktojás voltam, mert bár a zenei órákra bejártam ugyan, a közismereti tárgyakat az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlógimnáziumban végeztem. Így nem voltam benne az iskola vérkeringésében. Amikor gyerek voltam, emlékszem, Záborszky Józsi bácsi még hajlott kora ellenére is minden nap bejárt az intézménybe. Ott ült a próbákon, figyelt bennünket.

– Később a Zeneakadémián a hangszer egyik legnagyobb élő legendája, Perényi Miklós osztályába kerültél. Őt a világ egyik legalázatosabb művészeként ismerik. Mi az, amit kaptál tőle?

– Ő nem csupán tanár, hanem valódi Mester. Már az is élmény volt, hogy heti kétszer ott lehettem vele a 16-os teremben. Tőle nem feltétlenül módszertant, hanem szemléletet lehetett átvenni: már abból, ahogy a hangszerhez nyúlt. Vannak művészek, akiknek a kisugárzása olyan erős, hogy kis túlzással már abból lehet tanulni, ahogy elmegy mellettünk a folyosón. Az a mélyről jövő hitelesség, ami őt jellemzi, nekem nagyon sokat jelentett.

– Hamar a zenekari pálya felé fordultál: előbb a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz kerültél, majd a Nemzeti Filharmonikusoknál lettél szólamvezető. Ez tudatos karrierépítés volt?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy hagytam magam sodródni. Nekem mindig nehezemre esett a tervezés. A MÁV-hoz egy későbbi kollégám, Rózsa Richárd ösztönzésére jelentkeztem, a Nemzeti Filharmonikusokhoz pedig akkor mentem el próbajátékra, amikor Koó Tamás 49 ott eltöltött év után nyugdíjba vonult. Nagy teher volt az a megmérettetés, a végén éreztem csak, mennyi energiát felemésztett a koncentráció.

– Mit jelent számodra a szólamvezetés?

– Amikor elkezdtem dolgozni ezeken az új munkahelyeken, eleinte jobbnak láttam csendben maradni és figyelni. Meg szerettem volna ismerni a kollégák habitusát, hogy kihez hogyan kell viszonyulni. Fontos, hogy az ember megpróbáljon közelebb kerülni hozzájuk, szerintem nem érdemes feszült légkörben dolgozni, mert annak semmi haszna. Nagy meglepetés volt számomra, hogy mindössze három év közös munka után tavaly én kaphattam meg a teljes zenekar szavazatai alapján az „Év zenekari művésze” címet a Nemzeti Filharmonikusoknál. Ez a pozitív visszajelzés nagy örömmel töltött el.

– Most viszont egy időre kilépsz a sorból, és szólistaként térsz vissza a Szent István Filharmonikusokhoz. Hazatérésnek éled meg?

– Bár a napi kapcsolat megszakadt a zenekarral és az iskolával is, azonban jó pár évvel ezelőtt néhányszor volt alkalmunk közösen fellépni. A mostani koncert kapcsán szabad kezet kaptam Záborszky Kálmántól, így az én ötletem volt, hogy a Dvořák-csellóversenyt adjuk elő, amit az igazgató úr el is fogadott.

– Ez a mű minden csellista álma és egyben nagy próbatétele.

– Ugyan zongorával már többször játszottam ezt a művet, nagyzenekarral most először fogom előadni. A napi munka mellett szinte minden szabadidőmet a gyakorlásra fordítom, hogy megadjam a lehetőségét annak, hogy jó előadás születhessen.

– Baráti Kristóf vezényel majd. Mennyire könnyíti meg a dolgodat, hogy egy világhírű hangszeres művész áll a pulpituson?

– Baráti Kristóf nagyszerű muzsikus, és bár még nem dolgoztunk ebben a felállásban, úgy gondolom, hogy nem lesz probléma az együttműködéssel. Gyakran előfordul, hogy ha egy hangszeres művész vezényel, másképpen látja a kíséretet, gördülékenyebb lehet vele a zenei párbeszéd. Várom a közös munkát.

– A jövődet továbbra is a zenekarban látod?

– Nem érzem magam klasszikus szólistaalkatnak. Ehhez másfajta habitus, személyiség szükséges, és az igazat megvallva egy kicsit jobban is kellene csellózni. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy van mondanivalóm a színpadon. Mégis – értelemszerűen részben azért, mert nagyon ritkán játszom szólót – a legtöbb öröm a zenekari munkában és a kamarazenében ér. Ami igazán fontos számomra, az a tiszta muzsikálás. Nem mozgat a karrierépítés, azt szeretem, ha általam kedvelt darabokat adhatok elő jó kollégákkal.