Istvánosok 35. - Tomasz Máté: „A tanáraimtól mindig a zene iránti alázatot tanultam"

A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Tomasz Máté gordonkaművészt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagját kérdeztük iskolás éveiről.

Nem sokat beszéltem a Józsi bácsival, mert akkoriban már nagyon „Öreg” volt, de mindig hűségesen jött a Tücsökzenekar próbáira. Nagyon kedves jelenség volt, jó volt látni, hogy ennyire szereti a zenét. Ez mindenképpen egy pozitív emlék róla. Az egy rendkívül pozitív dolog, hogy a semmiből létrehozta ezt az intézményt. Hihetetlen dolog, hogy itt van és hogy ennyire kinőtte magát ez az iskola, hogy nem csak alapszinten, hanem konzervatóriumi szinten is működik, és ennyi zenekara van.

Arra emlékszem, hogy 2005-ben és 2006-ban a Szent István-bazilikába elmentünk a nagybátyámékkal a jubileumi zenekar karácsonyi hangversenyeire. Volt egy nagyon szimpatikus nagybőgős, úgy hívták, hogy Jakó Ferenc, sajnos már nincs közöttünk. A műsorra már nem emlékszem, hogy mit játszottak.

Eleinte zeneiskolás voltam. Nyolc és fél éves koromban kezdtem el csellózni Kárpáti Mónikánál, aki egy elképesztően jó tanár, fantasztikus alapokat adott, és rendkívüli jósággal közeledett a gyerekekhez.

Volt egy darab, Kókai Rezső verbunkos zenéje, nagyon élveztem, mert itt volt valamelyik földszinti teremben a szólampróba, és volt valami pizzicato, akkordokat kellett pengetni, és olyan rohadt nehéz volt akkor még, azt gondoltam, hogy hát ez nekem nem fog soha menni. Aztán elővettem pár évvel ezelőtt, és mondom, hát milyen könnyű. Akkor rettenetesen nehéznek tűnt.

Én nem játszottam a Szent István Filharmonikusoknál. Egyszer volt, hogy mint szólista Haydn C-dúr csellóversenyét játszottam. A szóló után meghallgattam a koncert második felét, az nagyon tetszett. Brahms német rekviemje volt Alexander Mayerrel, egy vendég karmesterrel. Szép koncertélmény.

A tanáraim közül Agócs Márta nevét említeném még. Fantasztikus tanár, lassan nyugállományba fog vonulni. Nagyon szigorú volt, de mindig igazságos. Olyan tizenöt éves lehettem, és volt valami összezördülésünk, nem volt igaza. Később odajött hozzám bocsánatot kérni. Szerintem ez az egyik legnagyobb emberi gesztus, hogy egy tanár egy gyerek elé odamegy és bocsánatot kér, és megöleli. Szóval mindig tiszteltem, de akkor hatalmasat nőtt a szememben, hogy egy felnőtt erre képes.

A tanáraimtól mindig a zene iránti alázatot tanultam, ami meghatározó élmény.

A főiskolán Perényi Miklóshoz kerültem, ami vízválasztó volt számomra. Az egyetem után a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz kerültem, ott játszottam életem első próbajátékát, szólamvezető lettem. Ez volt három évvel ezelőtt, tavaly pedig a Nemzeti Filharmonikus Zenekarba kerültem be, szintén szólamvezetőként.