Amikor a huszadik századi magyar zenetörténet legsziporkázóbb, legsokoldalúbb alakjait keressük, Ránki György neve megkerülhetetlen igazodási pont. Egyszerre volt a komoly, mélyen filozofikus drámák mestere és a legszélesebb közönségrétegeket meghódító alkalmazott zene virtuóza. Sokszínű életműve mögött azonban egy háborút megszenvedő, mély érzésű alkotó rejtőzött, akinek bár sokszor meg kellett harcolnia a figyelemért, mindvégig kitartott szülőföldje mellett.

Budapesti zsidó családba született 1907. október 30-án. Tanítói a kor legnagyobbjai, Kodály Zoltán, később pedig Lajtha László voltak. A kodályi alapok egész életében elkísérték, egykori mesterére később így emlékezett: „amit mondott, az életre szóló tanács volt. Módszere az önállóságra nevelés, jellemformálás. Talpra állította, függetlenségre és feltétlen zenei igazmondásra szoktatta tanítványait”.  A nagyközönség előtt az Új muzsika elnevezésű szerzői esteken mutatkozott be először, és filmzenéket és színpadi zenéket kezdett komponálni.

Az ígéretes pályát azonban beárnyékolta a világháború. Kodálynak hiába volt hatalmas tekintélye, zsidó származású tanítványait még ő sem tudta megmenteni a deportálásoktól. Ránkit 1943-44-ben és 1945 elején több ízben is behívták munkaszolgálatra. Visszaemlékezések szerint egy alkalommal Tatabánya környékén kiugrott az Auschwitzba tartó vonatból, megbújt a vasúti töltésen, majd egy közeli faluban fogadták be és vigyáztak rá, mit sem sejtve arról, mekkora tehetséget bújtatnak.

Saját visszaemlékezései szerint számos kézirata, kísérlete és 1945 előtt készült műveinek egy része végleg elveszett. Életveszély, gyász és a lakása pusztulása árán, de végül túlélte a legnehezebb éveket, és a háború befejezésével megmenekült. 1947–48-ban a Magyar Rádió zenei osztályát vezette.

Később hosszabb ideig élt Párizsban és Londonban is. Angliában John Halas által rendezett rajzfilmek zenéin dolgozott, de kintléte alatt az egzotikus dallamok világa is megérintette. Szíve azonban a nehézségek ellenére is mindig visszahúzta Budapestre. Élete nagy részét a Gül baba utcai lakásában, illetve balatonföldvári nyaralójában töltötte.

Film, színház és szatíra

Ránki György a hazai filmgyártás és színházi élet egyik legtermékenyebb alakja volt. Ő írta olyan jól ismert mozik és animációk zenéjét, mint a Körhinta, az Édes Anna, A beszélő köntös, Az aranyember, a Hattyúdal, a Mekk Mester, vagy éppen a Két bors ökröcske. 1961-ben Hubay Miklós és Vas István szövegére megírta az első magyar musicalt, az Egy szerelem három éjszakáját, amelyet a Petőfi Színház mutatott be a ’70-es évek elején mint az első modern hangzású darabot, s amelyből később film- és tévéváltozat is készült.

Hollós Máté így jellemzi munkásságát: „Ránki György zenéjét magamban Haydnéval rokonítom. Nem stilárisan, hanem sziporkázása, zenei humora okán. Ez nem a hangutánzás humorforrásából táplálkozik, hanem a zene anyagából való szellemes – így persze ínyenc füleknek különösen sok fordulattal kedveskedő – építkezésben nyilvánul meg.”

Ránki György a kifáradó pionír-irányzatok között biztos pontot jelentő stílusát tréfásan „neo-normálisnak” nevezte. A Ránki-hang egyszerre volt korszerű és egyéni: úgy maradt érthető, hogy közben nem archaizált.

Sikerek és csalódások

Életének legnépszerűbb, leghíresebb műve vitathatatlanul az 1953-ban bemutatott Pomádé király új ruhája című opera lett, melynek szövegét – Andersen meséje nyomán – Károlyi Amy írta a Magyar Rádió felkérésére.

„Az az opera telitalálat” – mondja Hollós Máté. „Illeszkedik a huszadik század közepének általános hangjába, de anélkül, hogy »kísérletező« modernség ködébe veszne. A mai hallgató nem is gondol bele, mit jelentett 1952-ben ez az opera »a király meztelen« kimondásával, s mindennek a zene eszközeivel megemelő, egyben mélyre injektáló hatásával.”  Valóban jól mutatja Ránki zenéjének nagyságát, hogy a darabot máig lelkesen tűzik műsorra – különösebb háttértudás nélkül – akár külföldön is.

Őt azonban az óriási siker és az 1954-ben elnyert Kossuth-díj ellenére is bántotta, hogy modernebb és sokszor komolyabb, filozofikusabb hangvételű műveit alig-alig mutatták be a kor vezető együttesei. Legjelentősebb, legmonumentálisabb zenei vállalkozásának Madách drámájából készült Az ember tragédiája című operáját tekintette. Bár 1970-ben bemutatták az Operaházban, a nehéz, súlyos mű hamar lekerült a műsorról.

Utolsó évek és fontos egymásra találások

Ránki György az 1980-as évek közepétől kezdett szorosan együtt dolgozni a Záborszky családdal és a zuglói műhellyel, vagyis az Istvánosokkal. Záborszky Kálmán karmester egy hihetetlenül gyorsan alkotó, „tüneményes emberként” és „őrült tehetségként” emlékezik rá, akinek a zenei képzetei egy pillanat alatt formát öltöttek a keze alatt.

Záborszky Kálmán nagy gonddal választotta ki a zeneszerző tanító szándékú műveit növendékei számára, Ránki pedig maga is rendkívüli felelősséggel fordult a gyermekek felé. „Aki tanult zongorázni, találkozhatott rövid darabjával, a Kopogóssal, melyet meghangszerelve a hajdani Iskolatelevízió szignáljaként is hallhattuk” – jegyzi meg Hollós Máté. „Ezen nem lehet harsányan nevetni, de aki ért »a zene nyelvén«, jóízűt kacsint a darab játékosságán, szellemességén, sőt még zeneszerzői fortélyt is tanulhat, akár a Mikrokozmoszokon. A humor ott villog Ránki megannyi kamarazenéjében is, említsünk számos példa közül egyet, a Lúdapó meséi rézfúvós szextettet, amely a zenetörténet közismert műveiből vett idézeteket dolgozza fel szinte hangos nevetést kiváltó módon.”

A gyermekeknek való komponálásról maga Ránki így vallott: „…tisztulási, egyszerűsödési gyakorlat is lehet a zeneszerzői gondolkodás számára. Ahogy a gyermekek fizikai táplálása is nagyobb higiénikus gondossággal, körültekintőbb felelősséggel jár, úgy kell a zeneszerzőnek three-szor is megrágni, mit nyújthat a fogékony, benyomásőrző gyermekhallgatóságnak, »mit ír a tiszta lapra«. Mert amit odaír, az megmarad és sok éven át hat!”

Ránki élete legutolsó alkotását, a Jézus panasza című oratóriumot is Záborszkyéknak ajánlotta. A baritonszólóra, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra íródott mű halála előtt kevesebb mint egy évvel, 1991 augusztusában nyerte el végső formáját Balatonföldváron, ahol a zeneszerző nagyon szeretett pihenni. A darab ihletője a lübecki Dóm oltárképének megrázó felirata. Egy komoly intés a vesztébe rohanó emberiségnek.

Ránki György: Jézus panasza, ajánlás Záborszky Kálmánnak – forrás: SztIF archívum

A művet a Magyar Rádió legendás 6-os stúdiójában rögzítették Bede-Fazekas Csaba bariton szólójával és a Záborszky Kálmán vezette együttessel. A hivatalos koncert-ősbemutatóra a Pesti Vigadóban került sor 1992. március 9-én, a Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus előadásában, Záborszky Kálmán vezényletével, amely később a Hungaroton kiadásában hanglemezen is megjelent.

A premier idején a mester már nagyon beteg volt, a Budakeszi Szanatóriumban kezelték. Halála előtt három nappal még megkapta az életművéért odaítélt Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést, majd 1992. május 22-én elhunyt.

Beteljesült ígéret

Élete végén az volt az egyik legnagyobb vágya, hogy főműve, Az ember tragédiája – vagy legalábbis az utolsó három szín – egyszer koncertszerű formában újra megszólalhasson. A darab előadását Záborszky Kálmán és zenekara vállalta magára, ám a 85. születésnapjára tervezett szerzői estet Ránki György már nem érhette meg. „Nem lett volna már ember, aki ezt a nehéz feladatot számonkérné” – emlékszik vissza Zelinka Tamás. „Egyrészt nem is tudják, másrészt embertelen feladat. De Kálmán, a zenekara és az énekes szólisták bevállalták, az ígéretüket betartva, Ránki György születésnapján, október 30-án előadták. Azóta se tudok róla, hogy ezt a művet újból előadta volna bárki.”

Ránki György munkásságát az évek során számos komoly elismeréssel díjazták: két ízben Erkel-díjjal (1952, 1957), 1954-ben Kossuth-díjjal, 1967-ben Érdemes Művész, 1988-ban pedig Kiváló Művész címmel. 1987-ben megkapta a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat is. De nagysága nemcsak a kitüntetésekben, hanem zenei örökségében is tovább él. Zsenialitásáról, sokoldalúságáról és közvetlen jelleméről is szívesen emlékeznek meg a pályatársak. Hollós Máté így fogalmaz: „A 20–21. század magyar zeneszerzői közül nem ismerek szatírában Ránkihoz mérhetőt.”